Nem fekete-fehér az amerikai történelem

Az amerikai szobordöntések és szoborvédő akciók mögött ott lüktet az egész újvilág történelme. Az ideológiai törésvonalakat a média és Donald Trump is igyekszik kihasználni. Interjú.

– Ez ismerős, az amerikaiak fele most azt mondja, Trump nem a mi elnökünk
– Persze, de a megosztottság ma nyilván nem észak és dél között húzódik, mások a törésvonalak. Na de visszatérve Lincolnra, ő kifejezetten kompromisszumkereső volt, első beszédeiben ígéretet tett a rabszolgaság intézményének tiszteletben tartására a déli államokban, ellenben határozottan kijelentette, az Egyesült Államokból nem lehet kilépni, az lázadással egyenértékű. A háború során az északiak álláspontja fokozatosan radikalizálódott, végül eljutottak oda, hogy a győzelem nem lehetséges anélkül, hogy a konfliktus morális gyökerét, a rabszolgaságot felszámolnák. A polgárháború lezár egy korszakot, a rabszolgaságot alkotmánymódosítással eltörlik, és tisztázódik, hogy az Egyesült Államokhoz államként való csatlakozás egyirányú utca, itt nincs legális „brexit”.

– Robert Lee szobrának eltüntetéséért tüntet Amerika egyik fele, a másik fele megvédené. Ki volt ő?
– A Dél talán legnagyobb katonai hőse, a Konföderáció hadseregének főparancsnoka, akit stratégaként mindkét oldalon elismernek. A polgárháború egyébként egész Amerikában mindmáig nagyon népszerű történelmi esemény, minden nyáron számos helyen idézik meg a csatákat országszerte, több ezer ember öltözik be ilyenkor korabeli ruhákba és játssza el, hogy például a gettysburgi csatában harcol.

– A fegyverletétel után minden szép és jó lett?
– A rabszolgákat papíron felszabadították, de ezzel önmagában nem oldották meg a problémát: írástudatlan, vagyontalan, szakképzetlen, kizárólag a földműveléshez értő emberek tömegeit kellett volna felemelni, miközben a körülöttük élő fehérek mereven elutasították azt, hogy magukkal egyenrangúnak tekintsék őket. A szövetségi kongresszus próbálkozott, hoztak még két alkotmánymódosítást és számos törvényt a feketék jogainak biztosítására, de végül belátták, hogy Washingtonból a törvények betartását nem lehet kierőszakolni, így a restauráció időszaka után, 1877-től egyszerűen lemondtak a déliek megrendszabályozásáról és visszaállították a déli államok teljes körű autonómiáját. Ott pedig a fehér többség első dolga volt, hogy különféle törvényekkel a végletekig bekorlátozzák a feketék jogait, így a feketék szegregációja akadálytalanul kiteljesedhetett. A feketék jogaiért innentől kezdve szinte kizárólag saját aktivistáik szálltak síkra, akik azonban a fehér többségtől – néhány szimpatizánst leszámítva – jóformán semmilyen támogatást nem kaptak, északon éppúgy, mint délen.

– Azok, akik a charlottesville-i események által ihletve másnapra ledöntötték az ismeretlen katona szobrát az észak-karolinai Durhamban, tisztában vannak azzal, hogy ezek az emlékművek a háborúban elesett felmenőiknek is emléket állítanak?
– Alapvetően ellenzem a történelmi emlékművek döntögetését. Egyetlen kivételt tennék, mégpedig a szovjet korszak emlékműveivel. A budaörsi szoborpark nagyon jó ötlet volt, mert miért maradnának meg a köztereken egy idegen hatalom által támogatott diktatúra emlékművei, Kun Béla, Osztyapenko és a többiek. Viszont történelmi mementóként, egy letűnt korszak vizuális emlékműveiként egy szabadtéri múzeumban van létjogosultságuk. Kétségtelen, hogy Donald Trump megnyilatkozásai az ügyben súlyosan ellentmondásosak voltak, de azzal a megjegyzésével speciel nem tudok nem egyetérteni, hogy ha elpakoljuk Lee-t és Thomas „Stonewall” Jacksont (rettenthetetlen bátorságáról híres déli hadvezér – a szerk.), mi lesz George Washingtonnal és Thomas Jeffersonnal? Mert mindkettő virginiai rabszolgatartó volt. Tehát ha morális fekete és fehér vonalakat húzunk a történelemben, önellentmondásokba keveredünk.

– Egyszer majd elfogynak a konföderációs szobrok Amerikából?
– Az Egyesült Államokban nagy hagyománya van a helyi önrendelkezésnek. Délen azonban ezeket a szobrokat nem egy idegen hatalom akarata kényszerítette a helyiekre, hanem pont fordítva, a helyi fehér többség akart ilyen formában emléket állítani a polgárháború veszteseinek, akiket ők saját hőseiknek tekintettek, valahogy úgy, ahogy 1848–49 után mi, magyarok is emlékműveket emeltünk Kossuthnak és Petőfinek. Az ideológiai tartalom persze ellentmondásos, mert Lee egyik oldalról hősies katona volt, másfelől a Konföderáció főparancsnokaként a rabszolgaság fenntartásáért küzdött. Eltelt százötven év, és a feketék negatív diszkriminációja ma már kérdés nélkül ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a náci faji ideológia, ami politikailag vállalhatatlan. Nemhiába igyekszik minden politikus elhatárolódni a fajgyűlölettől, beleértve Trump elnök pártjának, vagyis a republikánusoknak minden komolyabb politikusát. Kifejezetten érdekes példa a National Review konzervatív hetilap minapi szerkesztői állásfoglalása. Ugyanis szerintük is el kellene távolítani ezeket az emlékműveket. Mert hiába jó szándékú emlékművek ezek, a mai üzenetük vállalhatatlan, és a katonatemetőkben van a helyük.

– Mi lesz így a történelemmel, mit lehet majd kitenni a szobrok talapzatára?
– Számomra azért is érdekes ez a vita, mert a mai amerikai történelemoktatás azt hangsúlyozza, hogy a morális igazság nemcsak egyetlen oldalon áll, a déliek között is számos egyszerű katona a saját városa, állama védelméért, a függetlenség nagy eszméjéért fogott fegyvert, nem feltétlenül azért, mert mániákusan gyűlölték a feketéket. Összességében inkább a polgárháború nemzeti tragédia mivoltát igyekeznek kiemelni, valamint természetesen azt a pozitív végeredményt, hogy a rabszolgaság intézménye végleg megszűnt. De nincs már az a fekete-fehér megközelítés, mint ami a második világháború vonatkozásában mindmáig jellemző, hogy a mi vagyunk a jók, a nácik meg a gonoszok, és passz. Ennek tükrében nagyon „kétbitesek” ezek a szobordöntések. Néztem a videót, és azt kérdeztem, miért kell megrugdosni egy szobrot. Az a szobor nem bántott senkit. Láthatóan a szobordöntés inkább politikai indulatok kifejezésének eszköze, mint ahogy a szobrok melletti szenvedélyes kiállás is.

– A történelemtől való megfosztás nemcsak a tüntetésekben, szobordöntésekben érhető tetten, egyetemek diáksága is műveli az egyenjogúsítás jegyében, biztonságos életteret (safe space) követelve magának. A közgondolkodás megszabadítása a konföderalista emlékezettől meddig fokozható?
– Az egész mozgalom a politikai korrektségből (PC) fakad. Természetesen elfogadom a PC alaplogikáját, tehát hogy ne illessünk gúnynevekkel kisebbségeket, ne alázzuk meg őket. Ez nyilvánvalóan pozitív cél, a társadalmi együttélés alapnormája. Amiben sosem hittem, az a PC ideológiai alapvetése, hogy ha nem használunk bizonyos szavakat, és másokat is ráveszünk arra, hogy például cigány helyett romát mondjon, akkor ez majd az emberek gondolkodásmódját is átalakítja. Mert mindez majd érzékenyíti a többséget a kisebbség irányában. De a nyelvrendőrség eszközével nem lehet megreformálni a gondolkodást, a tilalom inkább dacot, ellenállást szül. Véleményem szerint a szoborbontási mozgalom sajnos ugyanezt a logikát követi. Eszerint ha elpakolom Lee-t, akkor majd a déli fehérek nem fognak valamilyen pozitív értékként tekinteni a déli hagyományra. Dehogynem! Ezzel legfeljebb közbiztonsági problémát lehet megoldani, mert majd eggyel kevesebb helyszín lesz, ahol a konföderalisták vagy az alt-right gyülekezhet. A szobrok mindig szimbólumok, amelyeknek sosincs egyetlen és kizárólagos jelentésük vagy értelmük. Az eltüntetésük helyett inkább arra kéne felhasználni őket, hogy megmagyarázzák a jövő déli iskolásainak, miért érezték a felmenőik fontosnak ezeket az emlékműveket.

– Az északi tagállamokban is vannak polgárháborús emlékhelyek?
– Igen.

– Akkor az északi emlékhelyek a jók, a déliek a rosszak. Érthető.
– Köztudott dolog, hogy Abraham Lincoln elnök is azt írta, hogy a feketék problémájának végső megoldása az lenne, hogy az összes feketét vissza kell majd vinni Afrikába. Szóval azt sem lehet mondani, hogy Lincoln mentes lett volna a rasszista nézetektől. Aztán mégis eltörölte a rabszolgaságot, ezzel történelmi tettet hajtva végre. De mindez a polgárháború nélkül meg nem következett volna be. És épp Lee tábornokról maradt fenn az, hogy különösebben nem rajongott a rabszolgaságért. A morális igazság mindig szürke, sohasem fekete vagy fehér.

– De miért épp egy, a patriotizmust történetesen előtérbe toló republikánus elnök első évében alakulnak ki erőszakos utcai tüntetések, miért csak most van felháborodás a szélsőségesség miatt? Miért nem volt országos fajgyűlölet elleni tüntetéssorozat azután, hogy egy fekete afganisztáni veterán mesterlövész tavaly nyáron öt fehér rendőrrel végzett Dallasban?
– Az is egy nagyon átpolitizált történet, és természetesen volt előzménye. Az elmúlt két évben több országos visszhangot kiváltó ügyet plankolt fel a média, amelynek során fehér rendőrök feketéket lőttek le igazoltatás közben. Az amerikai baloldal ezt az intézményes rasszizmus kirívó példáinak tartja, de mindeközben az is igaz, hogy feketék országos számarányukhoz képest sokkal nagyobb arányban követnek el erőszakos bűncselekményeket, mint fehérek. Egy fehér rendőr valószínűleg eleve gyanakvóbb egy feketével szemben. Ezt persze lehet rasszizmusnak nevezni, de a rendőr számára önvédelem, mert ő a bőrét viszi vásárra. Tetszik vagy nem, Amerikában, a szabad fegyverviselés hazájában a tudat legmélyén ott lapul, hogy bármikor bárhonnan előkerülhet egy fegyver. És ez az amerikai rendőr idegállapotát alapvetően különbözteti meg például egy németétől. A rendőrökre általánosságban ráhúzni, hogy rasszisták, óriási túlzás, pedig a Black Lives Matter (Számítanak a fekete életek) radikális baloldali mozgalom ezt sulykolja. A jobboldal ezt aztán ideológiailag motivált megnyilvánulásnak tartja. Ám ezen az oldalon ugyanúgy vannak súlyosan leegyszerűsítő reakciók, amelyek nem is hajlandók tudomást venni az adott esetben ténylegesen fennálló faji előítéletekről vagy rendőri túlkapásokról.

– Nem tartja elhibázottnak, hogy a halálos áldozattal járó tüntetés után a meghatározó médiumok öt napon át kizárólag Trump késlekedő elítélő nyilatkozatán csámcsognak? Nem kellene ennél mélyebbre ásni?
– Trump személyiségét elnézve azért eléggé kilóg a lóláb. Jelentéktelen ügyekből volt képes hatalmas balhékat kreálni, és sosem fogta vissza magát, ha be kellett szólni mondjuk a CNN-nek egy-egy apróságért. Ehhez képest roppant érdekes, hogy történik egy nyilvánvalóan rasszista motivációjú gyilkosság, és erre az a válasz, hogy minden fél egyformán hibás. A rasszista indítékot a mainstream politikában nem lehet mentegetni. Nem véletlenül gúnyolódtak a másnap esti showműsorokban arról, hogy Trumpnak igazán nem lett volna nehéz dolga ebben a helyzetben: csak annyit kellett volna mondania, hogy a rasszizmus, a náci ideológia rossz dolog és kész. Egy pillanatig sem gondolom, hogy Trump rasszista lenne, de pontosan tudja azt, hogy az alt-right sokszínű konglomerátuma az ő szavazóbázisa. Nyilatkozataiban nem tudok nem érezni politikai helyezkedést. Trump ösztönei jól működnek, valószínűleg tanácsadói a teljes elhatárolódást javasolták, de mivel az elnöknek nincsenek gátlásai, zsigerből nyilatkozik és beleállt a szituációba. Ez kétkulacsos játék.

– Akkor az alt-right végül is az ő politikai túsza, a demokratáknak meg a szélbalosok jutnak
– Az elnök megnyilatkozásait követő heves médiareakciókban nyilvánvalóan az is benne van, hogy az országos média java része – köztük mérsékelt konzervatív médiumok is – rühelli Trumpot, aki felrúgott szinte minden olyan évszázados konvenciót és elvárást, ami az elnöki szereppel összeforrott. Alaptalan vádaskodásokat tweetel az éjszaka közepén, nyilvánosan veszekszik neki nem tetsző újságírókkal, az ország hagyományos szövetségeseit sértegeti, és még sorolhatnánk. Azzal még nem egyesíti a nemzetet, hogy a Tegyük ismét naggyá Amerikát (Make America Great Again) szlogent ismételgeti. Ami a profi republikánus politikusok esetében természetes volt, hogy ilyenkor a legteljesebben el kell ítélni a fehér felsőbbrendűség hirdetőit, az nála nem evidencia. Persze van egy jelentékeny szavazói kör, akik számára ez a tabudöntögető viselkedés teszi még szimpatikusabbá. Trump ráérzett arra a problémára, hogy a kedvező gazdasági statisztikák világán túl vannak óriási régiók, ahol a fejlődésből semmit nem érezni. Az, hogy San Franciscóban jól pörög a gazdaság, az égvilágon semmit nem jelent Michiganben. És a viszonylagos prosperitásból kimaradó térségek jellemzően fehér többségű területek, akik tömegesen álltak Trump mögé a tavalyi elnökválasztáson.