Szelfik és hazugságok

Majdnem sikerült elhallgatni az unió külügyi főképviselőjének teheráni látogatását.

Ebben a történetben, mint cseppben a tenger, minden benne van, amitől a közéletünk és külpolitikai gondolkodásunk olyan sivár. Nyolc hónappal a sorsdöntő választások előtt talán természetes, hogy a belpolitikai szenvedélyek egyre hevesebbek. Közel kétharmados parlamenti többségük és médiatúlsúlyuk ellenére a kormányerők elbizonytalanodtak, s ezért példátlanul uszító és demagóg kampányba kezdtek. Ilyen körülmények között megérti, el is várja az ember, hogy az ellenzéki érzelműek is tanuljanak meg tömören, egyértelműen és sarkosan fogalmazni. Magam is becsülöm a 444.hu belpolitikai cikkeinek a többségét. A langyosokat, legalábbis mifelénk, kiköpi száján az Úr. És ha Ő nem is, megteszi ezt mindkét politikai oldal. Nem most van ideje az árnyalt, egyrészt-másrészt fogalmazásnak. (Bár lehet, hogy ennek több híve lenne, mint sokan gondolják.)

Zárt dobozok vannak, mindkét oldal szigorúan csak a maga dobozából vehet elő állításokat, érveket, rossz esetben csúsztatásokat, hazugságokat is. Nem tagadom, elkötelezett híve vagyok a kormányváltásnak, ezért elfogadom ezeket az állapotokat. Abban a reményben, hogy a demokratikus erők győzelme után a mai ellenzéki és független média ugyanolyan keményen kritizálja az új kormányt, mint ahogy a java 2010 előtt is tette.

Az azonban egyáltalán nincs rendben, hogy lassan kül- és geopolitikai gondolkodásunkat is zárt dobozokba kényszerítik. Vannak országok és politikusok, amelyek említése nyomán vezényszóra ugyanazt kell gondolnunk, hacsak nem akarunk reménytelenül kilógni a szekértáborból. Irán erre különösen jó példa. Ez a több ezer éves kultúrával, művelt és rokonszenves néppel, nagyszerű filmművészettel és csodálatos műemlékekkel rendelkező ország ideális téma lehetne a mai iszlám ellentmondásainak megértéséhez. A demokrácia és a vallási diktatúra szinte elválaszthatatlanul keveredik benne egymással, aminek beszédes jele, hogy az ország nagy többséggel megválasztott köztársasági elnöke lényegében ellenzékinek számít a valódi hatalom gyakorlóival szemben. És feltehetően Irán az egyetlen muszlim ország a világon, amelynek parlamentjében zsidó képviselő is ül. Igaz, ő férfi.

Ebből azonban gyakorlatilag semmi sem jelenik meg a hazai média pártos többségében. A kormánypárti médiának nincs kialakult véleménye Iránról, az elkötelezett híveknek egyik nap a muszlimellenes uszítás, másnap egy teheráni Semjén-látogatás alapján kell hideget-meleget gondolniuk az országról. A liberális média kétségkívül következetesebb, benne Irán sötét és kegyetlen diktatúraként jelenik meg. Amit Iránról sulykolnak – elnyomják a nőket, üldözik a keresztényeket, nincsenek valódi választások, gyanúsan támogatják az iszlám terrorizmust –, valójában nem annyira Iránra, mint inkább Szaúd-Arábiára állna. De erről nem szabad beszélni, hiszen Szaúd-Arábia a nagy szövetségesünk nagy barátja.

Mindez nem csak sajtóetikai kérdés. Felelős atomtudósok egyre gyakrabban figyelmeztetik a világot arra, hogy nem múlt el a modern apokalipszis, minden idők legborzalmasabb háborújának a veszélye. Eszelős mennyiségű nukleáris fegyver halmozódott fel a világban, és a politikusok fokozott józanságára van szükség ahhoz, hogy ne szabaduljon el egy végzetes láncreakció. Márpedig egyre több felelőtlen embert látunk veszélyes közelségben az atomkulcshoz. Az iráni atommegállapodás minden józan szakértő szerint mérsékelte egy nukleáris konfliktus esélyeit a Közel- és Közép-Keleten. Donald Trump ezt a megállapodást akarja szétverni, az Európai Unió pedig megvédeni. Ennek biztató jele Federica Mogherini teheráni látogatása is.

Voltaképp hálásak lehetünk a Mogherinit körbeszelfiző perzsa képviselőknek. Ha higgadtan a helyükön maradnak, az úgynevezett „mainstream média” a The Washington Posttól a 444.hu-ig sikerrel hallgatja el, hogy erre a vizitre egyáltalán sor került.