„Nemet mondasz?” – szólt a jézusi hang a harmadosztályú vagonban Dardzsilingbe utazó fiatal apáca szívében. A kérdés súlyát csak ő érezhette át igazán, más nem tudott ugyanis a négy évvel korábban tett magánfogadalmáról, amelyben azt ígérte, bármit megtesz, amire Jézus kéri. Agnes Gonxha Bojaxhiu, aki később Teréz anya néven vált az elesettek iránti könyörületesség megtestesítőjévé, abban a vasúti kocsiban szembesült először az észak-indiai nyomorral. Elszégyellte magát a kolostori kényelemben töltött életmódja miatt, de csak fokozatosan engedett az elhívásnak. Ezen nem is csodálkozhatunk. Hivatása elvégre az emberi szenvedés és szegénység legmélyebb bugyraiba szólította.
Teréz anyának, aki ma már csak ráncos kis öregasszonyként él az emlékeinkben, nem ez volt az első, és nem is az utolsó lelki tusája. Édesapját fiatalon elveszítette, anyja kézimunkázásból, egyedül tartotta fenn őt és két nővérét muszlim közegben, mélyen vallásos keresztényként. A szegények közötti misszióról először a Kalkuttában szolgáló jugoszláv jezsuiták beszámolóiból hallott a fiatal Agnes, és ennek hatására már tizennyolc éves korában komoly elhatározásra jutott. Az angolkisasszonyok rendjébe már azzal a céllal jelentkezett, hogy misszionárius lesz Indiában. Húszéves volt, amikor letette a szerzetesi fogadalmat, akkor választotta magának a Teréz nevet az egyszerűségéért tisztelt Lisieux-i Szent Teréz után.
A vonaton hallott hang még sokáig kísértette azután. Hónapokon át minden szentáldozásnál hallani vélte a kérdést: „Nemet mondasz?” Végül igent mondott. 1948-ban engedélyt kért XII. Piusz pápától, hogy elhagyhassa a rendet, és független apácaként Kalkutta nyomornegyedében dolgozhasson. Amikor az egyházfő hozzájárulását – először csak egy évre – megkapta, levetette szerzetesi öltözékét, és felöltötte a kék csíkkal szegélyezett fehér szárit, amelyet aztán soha többé nem cserélt más egyenruhára. Ezt az öltözéket, és a ruhával együtt Teréz anya hivatását, az elkövetkező évtizedekben százan és százan öltötték magukra. Az 1950-ben induló Szeretet Misszionáriusai rend hatszázötven házában ma világszerte körülbelül ötezer nővér dolgozik a fizikai és lelki szegények, éhezők és szomjazók, szenvedélybetegek, elhagyottak, ruhátlanok és hajléktalanok, kitaszítottak, betegek, leprások szeretetszomjának enyhítésén és azok gyámolításán, akiket az abortusz vagy eutanázia fenyeget.
„Mai világunk legnagyobb betegsége nem a lepra vagy a tuberkulózis, hanem sokkal inkább az az érzés, hogy senkinek sem kellünk, senki sem törődik velünk, és hogy mindenki által elhagyatottak vagyunk” – mondta a tavaly szentté avatott Kalkuttai Teréz.
Az eredmények, az őt körülvevő elismerés, szeretet és hála, valamint a legnagyobb nemzetközi díjak és elismerések láttán azt gondolhatnánk, Teréz anyának volt miből erőt merítenie ehhez a mérhetetlenül nehéz munkához, fennmaradt levelezése azonban roppant szenvedésekről tanúskodik.
„Teréz anya Nyugaton egyre többször emlegette, hogy a világ legnagyobb szegénysége az, ha valakit nem szeretnek, nem akarnak, nem törődnek vele. Ő is ettől szenvedett. [ ] Olyannyira egyesült Jézussal, hogy osztozhatott vele a Getszemáni kertben átélt legmélyebb szenvedéseiben és a kereszten megélt elhagyatottságában is” – mondta róla személyes ismerője, Brian Kolodiejchuk, a Szeretet Misszionáriusai férfiágának tagja. A kanonizációs eljárás hivatalos posztulátora arra is utalt, hogy Teréz anya gyakran mondogatta: szerinte Jézus Getszemáni kerti lelki gyötrelme nagyobb volt, mint a kereszten elszenvedett testi kínjai.
„A szentek mindig egy sajátos kornak teremtetnek: annak a kornak, amelyben élnek. Ez tehát az egyik oka annak a tapasztalatnak, amit Teréz anya átélt. [ ] Túlságosan felgyorsultunk, a családi élet sem a régi, így aztán – úgy tűnik – jóval gyakrabban megtapasztaljuk a magányosságot, a feleslegességet és az elhagyatottságot” – magyarázta a misszionárius lelki gyötrődéseit az America című jezsuita lapnak adott interjújában Kolodiejchuk. Arról is beszélt, az anya kifejezés nem véletlenül ragadt rá Kalkuttai Terézre, mert „ő valóban anyaként akart jelen lenni”.
Jóllehet szegények mindig voltak és lesznek is, a minden korábbit meghaladó társadalmi különbségek idején Ferenc pápa tavalyi, a szentté avatáson elhangzott szavai felérnek a kor anamnézisével: „Lehajolt a teljesen legyengült, az út szélén meghalni hagyott emberekhez, elismerte Istentől kapott méltóságukat. Felemelte hangját a világ hatalmasai előtt, hogy ismerjék be vétkességüket az épp általuk teremtett szegénységből fakadó bűncselekményekben.” Mindez, és a tény, hogy a szentatya az önkénteseknek ajánlotta az új szentet, azokra irányítja a figyelmünket, akik Teréz anyát követve nap mint nap magukra vállalják az emberiség reménytelenségbe süppedt részének szolgálatát. Szerencsére ma sincsenek egyedül. Legalábbis ha hihetünk a rendalapító jóslatának:
„Ha valaha szent lennék, biztosan a »sötétség szentje« lennék. Bizonyára mindig hiányoznék a mennyből, hogy fényt gyújtsak azoknak, akik a földön sötétben élnek.”
