A magányosság, a feleslegesség és az elhagyatottság korának szentje

Húsz éve hunyt el Kalkuttai Teréz anya, aki minden, út szélén meghalni hagyott emberhez lehajolt.

„Mai világunk legnagyobb betegsége nem a lepra vagy a tuberkulózis, hanem sokkal inkább az az érzés, hogy senkinek sem kellünk, senki sem törődik velünk, és hogy mindenki által elhagyatottak vagyunk” – mondta a tavaly szentté avatott Kalkuttai Teréz. 

Az eredmények, az őt körülvevő elismerés, szeretet és hála, valamint a legnagyobb nemzetközi díjak és elismerések láttán azt gondolhatnánk, Teréz anyának volt miből erőt merítenie ehhez a mérhetetlenül nehéz munkához, fennmaradt levelezése azonban roppant szenvedésekről tanúskodik.

„Teréz anya Nyugaton egyre többször emlegette, hogy a világ legnagyobb szegénysége az, ha valakit nem szeretnek, nem akarnak, nem törődnek vele. Ő is ettől szenvedett. [ ] Olyannyira egyesült Jézussal, hogy osztozhatott vele a Getszemáni kertben átélt legmélyebb szenvedéseiben és a kereszten megélt elhagyatottságában is” – mondta róla személyes ismerője, Brian Kolodiejchuk, a Szeretet Misszionáriusai férfiágának tagja. A kanonizációs eljárás hivatalos posztulátora arra is utalt, hogy Teréz anya gyakran mondogatta: szerinte Jézus Getszemáni kerti lelki gyötrelme nagyobb volt, mint a kereszten elszenvedett testi kínjai.

„A szentek mindig egy sajátos kornak teremtetnek: annak a kornak, amelyben élnek. Ez tehát az egyik oka annak a tapasztalatnak, amit Teréz anya átélt. [ ] Túlságosan felgyorsultunk, a családi élet sem a régi, így aztán – úgy tűnik – jóval gyakrabban megtapasztaljuk a magányosságot, a feleslegességet és az elhagyatottságot” – magyarázta a misszionárius lelki gyötrődéseit az America című jezsuita lapnak adott interjújában Kolodiejchuk. Arról is beszélt, az anya kifejezés nem véletlenül ragadt rá Kalkuttai Terézre, mert „ő valóban anyaként akart jelen lenni”.

Jóllehet szegények mindig voltak és lesznek is, a minden korábbit meghaladó társadalmi különbségek idején Ferenc pápa tavalyi, a szentté avatáson elhangzott szavai felérnek a kor anamnézisével: „Lehajolt a teljesen legyengült, az út szélén meghalni hagyott emberekhez, elismerte Istentől kapott méltóságukat. Felemelte hangját a világ hatalmasai előtt, hogy ismerjék be vétkességüket az épp általuk teremtett szegénységből fakadó bűncselekményekben.” Mindez, és a tény, hogy a szentatya az önkénteseknek ajánlotta az új szentet, azokra irányítja a figyelmünket, akik Teréz anyát követve nap mint nap magukra vállalják az emberiség reménytelenségbe süppedt részének szolgálatát. Szerencsére ma sincsenek egyedül. Legalábbis ha hihetünk a rendalapító jóslatának: 

„Ha valaha szent lennék, biztosan a »sötétség szentje« lennék. Bizonyára mindig hiányoznék a mennyből, hogy fényt gyújtsak azoknak, akik a földön sötétben élnek.”