Tartson-e Orbán Viktor Berlin haragjától?

A német kormány elsősorban a régió politikai és gazdasági stabilitásában érdekelt.

Merkel és a CDU konszolidációját látva aztán Orbán felhagyott Merkel-ellenes kampányával, sőt, a nemzeti konzultáció június végi záróeseményén már azt kérte közönségétől, hogy „mondjunk csendes imát Angela Merkel győzelméért. Igen, a nemzetszolgálat néha személyes áldozatot is kíván”. Ennek ellenére továbbra is igyekszik ellensúlyt alkotni a kancellár – egyébként egyre szigorodó – bevándorláspolitikai koncepciójával szemben. Ugyanakkor az Orbán által 2017-re meghirdetett „lázadás évének” egyelőre nyoma sincs, és a liberális-konzervatív erők megerősödése, főként az alakuló Macron–Merkel-tengely új, a magyar kormányfő nézeteivel ellentétes lehetőségeket nyitott meg Európában, ami az eurózóna mélyítésében és egy többsávos integrációban ölthet testet. A magyar kormány – Szlovákiával és Csehországgal ellentétben – egyelőre semmilyen jelét nem adta, hogy a mélyebb gazdasági integrációt célzó gyorsabb sávba szeretné tolni Magyarországot. Orbán hatalompolitikai érdekeivel és illiberális államberendezkedésével ugyanis ez aligha összeegyeztethető.

A német vezetés az uniós alapértékeket megsértő tagállamok megrendszabályozását eddig látszólag az EU-ra bízta, Brüsszel kezében azonban nincs hatékony jogi eszköz a Magyarország elleni fellépéshez. Nem elég, hogy az európai parlamenti meghallgatások, a kötelezettségszegési eljárások, az OLAF vizsgálatai, az EU-s pénzek kifizetésének időleges felfüggesztése és a 7. cikkely belengetése strukturálisan alkalmatlanok a fegyelmezésre, belpolitikai szinten a Fidesz kezére is játszanak. A kormánypárt ezekre hivatkozva állítja be magát a nemzeti szuverenitás védelmezőjének Brüsszellel szemben, miközben a nacionalista, bevándorlásellenes választói frusztrációt sikerrel csatornázza be kampányába.

Merkel azzal, hogy a kvótadöntés végrehajtása kapcsán említette az uniós pénzek megvonását, személyesen szolgáltatott belpolitikai muníciót Orbán Viktor érveléséhez, miszerint a Magyarországot érő uniós kritikák mögött egy dolog áll: a migrációval kapcsolatos különállás. Mindamellett, hogy nem szerencsés olyan tanácsi döntéshez kötni a támogatások kifizetését, amelynek az unió eleve képtelen érvényt szerezni, egy ilyen ultimátum valóban kapóra jöhet a kormány Brüsszel elleni szabadságharcához. Alkalmat teremt továbbá arra, hogy elterelje a figyelmet a civiltörvényre és a lex CEU-ra vonatkozó uniós bírálatokról, amivel kapcsolatban az Európai Parlament tavasszal szavazta meg a 7. cikkely szerinti eljárást kilátásba helyező határozatot.

A Fidesz célja, hogy jogi úton és egymástól elszigetelten tartsa a vitás ügyeket. Hogy a lassú eljárások lejártával már egyiknek se legyenek komolyabb politikai következményei. Az Orbán-rezsim számára két fejlemény jelentene kockázatot. Az egyik, ha politikai síkra terelődne Magyarország ügye. Például ha a tanács és a bizottság is kimondaná, hogy a kormány intézkedései rendszerszintű fenyegetést jelentenek a jogállamiságra nézve. Erre azonban vajmi kevés az esély. A másik, ha a vasárnapi német választás után Berlin ténylegesen hajlandóságot mutatna Magyarország gazdasági megregulázására. Ezt egyébként a németországi kampány lecsengése után nem is kell feltétlenül látványos büntetőintézkedésként tálalni: elég lesz a brexitből (többen osztozunk kisebb tortán) és a migrációs válságból következő gazdasági szükségszerűségből levezetni. Hogy erre lesz-e politikai akarat, az részben a választás után megalakuló német koalíció összetételétől függ. Az uniós források megvonása ugyanis a német gazdaságot, illetve a Magyarországon működő német cégeket is kellemetlenül érinthetné.