Merkel és a CDU konszolidációját látva aztán Orbán felhagyott Merkel-ellenes kampányával, sőt, a nemzeti konzultáció június végi záróeseményén már azt kérte közönségétől, hogy „mondjunk csendes imát Angela Merkel győzelméért. Igen, a nemzetszolgálat néha személyes áldozatot is kíván”. Ennek ellenére továbbra is igyekszik ellensúlyt alkotni a kancellár – egyébként egyre szigorodó – bevándorláspolitikai koncepciójával szemben. Ugyanakkor az Orbán által 2017-re meghirdetett „lázadás évének” egyelőre nyoma sincs, és a liberális-konzervatív erők megerősödése, főként az alakuló Macron–Merkel-tengely új, a magyar kormányfő nézeteivel ellentétes lehetőségeket nyitott meg Európában, ami az eurózóna mélyítésében és egy többsávos integrációban ölthet testet. A magyar kormány – Szlovákiával és Csehországgal ellentétben – egyelőre semmilyen jelét nem adta, hogy a mélyebb gazdasági integrációt célzó gyorsabb sávba szeretné tolni Magyarországot. Orbán hatalompolitikai érdekeivel és illiberális államberendezkedésével ugyanis ez aligha összeegyeztethető.
A német vezetés az uniós alapértékeket megsértő tagállamok megrendszabályozását eddig látszólag az EU-ra bízta, Brüsszel kezében azonban nincs hatékony jogi eszköz a Magyarország elleni fellépéshez. Nem elég, hogy az európai parlamenti meghallgatások, a kötelezettségszegési eljárások, az OLAF vizsgálatai, az EU-s pénzek kifizetésének időleges felfüggesztése és a 7. cikkely belengetése strukturálisan alkalmatlanok a fegyelmezésre, belpolitikai szinten a Fidesz kezére is játszanak. A kormánypárt ezekre hivatkozva állítja be magát a nemzeti szuverenitás védelmezőjének Brüsszellel szemben, miközben a nacionalista, bevándorlásellenes választói frusztrációt sikerrel csatornázza be kampányába.
