A két szövetséges ország viszonyát egyébként is több nézeteltérés terheli. A legégetőbb, hogy az Egyesült Államok nem hajlandó kiadni a Pennsylvaniában élő Gülent, aki tagadja az ellene felhozott vádakat. A török igazságügy-miniszter éppen a napokban jelentette ki, hogy már minden akadály elhárult a hitszónok kiadatása elől, ezért elvárják, hogy Washington megtegye a megfelelő lépéseket. Hogy ez valaha megtörténik-e, erősen kérdéses. Nem használt a kapcsolatoknak az Egyesült Államok közel-keleti politikája sem, főként az, hogy a törökök minden tiltakozása ellenére az amerikaiak bőkezűen támogatták az Iszlám Állam ellen harcoló kurdokat Irakban és Szíriában is. Ugyancsak botrányosra sikerült Recep Tayyip Erdogan washingtoni látogatása: emlékezetes, a török elnök testőrei tüntetőkkel verekedtek össze, ráadásul a jelenetet videóra is vették.
Márpedig ha a NATO-tag Törökország távolodik az Egyesült Államoktól, akkor szükségszerűen mások felé közelít.
Ennek egyik nagyon látványos jele, ahogyan az orosz repülő 2015. novemberi lelövését követő fagypont után rendeződtek a török–orosz kapcsolatok, amit az Sz-400 típusú orosz rakétavédelmi rendszer minapi megrendelése koronázott meg. Figyelmeztető lehet Erdogan közelmúltban tett iráni útja is, hiszen a kurd kérdésben közös nevezőn vannak a perzsa állammal. A másik oldalról is megingott a bizalom, felröppentek például olyan pletykák, hogy az Incirliki légibázison tartott amerikai nukleáris fegyvereket biztonsági okokból máshova – Románia jött szóba – szállítanák. A felszínen azért egyelőre minden rendben van, a török elnök májusban Washingtonban, majd szeptemberben az ENSZ-közgyűlésen New Yorkban is teljes egyetértésben volt Donald Trumppal.
De mi lehet a felszín alatt? Az utóbbi nagyjából tíz évben folyamatosan napirenden van, hogy Törökország távolodik a nyugati szövetségeseitől, s a Közel-Kelet, újabban pedig Oroszország felé fordul.
