Utoljára tizenhét éve, 2000 augusztusában keríthette hatalmába a nemzetközi közvéleményt hasonlóan gyomorszorító érzés, mint most: nyoma veszett az egyik legtitokzatosabb, legpusztítóbb fegyverfajta, a tengeralattjáró egyik példányának, valahol a végtelen tengereken. Akkor az orosz Északi Flotta büszkesége és a NATO réme, a Kurszk szenvedett katasztrófát a Barents-tengeren, hosszú napokig bizonytalanságban tartva a világot a személyzet sorsával kapcsolatban. Most az argentin haditengerészet San Juan hajójának veszett nyoma, s még azokat a napokat éljük, amikor minden ok megvan a reménykedésre.
A német Thyssen Nordseewerke által 1982-83-ban gyártott TR-1700 osztályú, 2300 tonna vízkiszorítású, dízel-elektromos meghajtású hajó szerdán, az argentin partoktól 432 kilométerre adta le utolsó normál helyzetjelentését, s azóta nem érkezett róla és 44 fős legénységéről újabb hír. A világ búvárhajóflottáiban bevett eljárás szerint az egységek szigorú időrend szerint tesznek jelentéseket: amikor ez elmarad, és eltelik bizonyos idő, indulnak be a vészhelyzeti, illetve kutató-mentő mechanizmusok. Az eljárás lényege, hogy a folyamatos kommunikáció mellőzésével sikerüljön megőrizni a tengeralattjáró legfőbb előnyét, a rejtettséget, ugyanakkor baj esetén még ne teljen el annyi idő, ami a sikeres mentés esélyét vészesen lecsökkentené.
A San Juan eltűnését övező napról napra borúsabb hangulatba a hétvége hozott némi derűt: nyilvánosságra hozták, hogy a tengeralattjárónak tulajdonítanak hét, sikertelen műholdas hívást, amiből azt a következtetést vonják le, hogy a legénység próbált kapcsolatot teremteni az őket kereső erőkkel. Az elektronikus nyomról tudni kell, hogy nem a víz alatt használt nagyon hosszú hullámú híradóeszközökből származik, mely képes kilépni ebből a közegből és akár több ezer kilométerre is fogható. A műholdas kommunikációs eszközök ezzel szemben nagyon magas frekvencián dolgoznak, azonban csak a felszínről működőképesek. Ez pedig két dolgot jelenthet: a próbálkozások közben vagy a felszínen volt még a hajó, vagy ha el is süllyedt, sikerült felbocsátaniuk egy bóját, mely képes a műholdak által fogható jelek küldésére.
A keresésbe az argentin erők mellett az amerikai és brit tengerészet is bekapcsolódott, az előbbiek egy mélytengeri mentőegységet is Argentínába repítettek, hogy rendelkezésre álljon. A dél-atlanti időjárás, a helyenként hatméteres hullámok nem kedveznek a kutató-mentő műveleteknek.
Buenos Airesben közölték: a legénységnek hosszú időre elegendő levegője és élelme van. Ha a személyzetet az óriási nyomástól több száz méter mélységig védeni hivatott hajótest nem vesztette el integritását (erre utaló törmelék-, illetve olajnyomról nem érkezett hír), még épségben lehetnek a tengerészek, várva megmentőiket.
Ütközés. A hétvégén egyébként a világ haditengerészetei nem csak Argentínából szolgáltak hírekkel. A műholdak lefotóztak egy észak-koreai tengeralattjárót, mely ballisztikus rakéták indítására lehet képes, ami a phenjani rezsim csapásmérési ambícióinak újabb szintjét bizonyítja, tovább bonyolítva a fenyegetőzéseikkel szembeni fellépést. Az amerikai flotta pedig újabb ütközést volt kénytelen elkönyvelni: a USS Benfold rombolónak egy meghajtását vesztett japán vontatóhajó csapódott neki a Szagami-öbölben, kisebb károkat okozva a harci egységnek. A többfeladatú Aegis fegyverrendszerrel felszerelt Arleigh Burke osztályú hajóknak idén ez a harmadik ütközéses balesete: augusztusban a USS McCain Szingapúr előtt tíz, júniusban a USS Fitzgerald Jokoszuka előtt hét tengerészét vesztette el kereskedelmi hajókkal történt ütközések következtében. A nyár végén biztonsági leállást kikényszerítő pechsorozat nyomán indított vizsgálatok súlyos fegyelmi és szakmai hiányosságokra derítettek fényt, ami miatt a kiképzésben és a műveletekben több változtatást is eszközöltek, a modern technika miatt elsorvadóban lévő alapvető hajózási készségek megerősítésére helyezve a hangsúlyt.
