„Én csak lazítottam, a barátaimmal lógtam, videojátékoztam és bicikliztem” – így írta le az Iszlám Állam azóta felszabadított szíriai „fővárosában”, Rakkában töltött életét a SkyNewsnak adott interjújában Shabazz Shuleman. Az alig 22 esztendős brit fiatalember állítja, volt ugyan fegyvere és egyenruhája, de soha nem bántott senkit, és magát sem bűnözőnek, sem terroristának nem tartja. Egyetlen vágya, hogy visszatérjen Nagy-Britanniába, ahol esetleg könyvet is írna az Iszlám Államról, már ha nem félne a hosszú börtönbüntetéstől.
„Kancellár asszony, haza akarok menni a családommal, kérem, segítsen!” – könyörgött gyermekével karjaiban nem sokkal korábban Nadja Ramadan egy Angela Merkelnek címzett videóban. A 31 éves frankfurti nő még 2014-ben utazott ki Szíriába, ahol szintén Rakkában talált magának férjet és új életet. Most azonban már visszavágyna, állítja, még azt sem tudja, a fegyvert hogyan kell használni.
Csak két példa az utóbbi néhány hétből, ami jól jelzi, ahogy zsugorodnak az Iszlám Állam területei Irakban és Szíriában, úgy válik egyre égetőbb problémává világszerte, hogy mi legyen a sorsa a hazavágyó külföldi harcosoknak, és ami még fogósabb kérdés, az ő családjuknak. Nem hivatalos statisztikák szerint az Európai Unióból nagyjából ötezren utaztak ki, hogy csatlakozzanak a terrorszervezethez. Közülük sokan meghaltak, még harcolnak, vagy más konfliktuszónákban – leginkább Afrikában – kevernek bajt, mások azonban hazatérnének. A The Soufan Center nevű amerikai agytröszt októberi becslései alapján eddig 1200-an tértek vissza az Európai Unióba, a legtöbben Nagy-Britanniába (425), Németországba (300) és Franciaországba (271).
Az Iszlám Állam bukásával Európának először is arra a kérdésre kell választ találnia, hogy egyáltalán visszaengedje-e területére a terrorszervezethez csatlakozó állampolgárait. A felvetés nem csak jogi, de erkölcsi is: vajon terroristának számít-e például a fentebb említett frankfurti nő? A másik fogós kérdés, hogy mi legyen a sorsa azoknak, akik valamilyen módon sikeresen hazatértek? „Törvény előtt kell felelniük, és lehetőleg jó hosszú időre rács mögé kell őket dugni” – vágják rá a legtöbben, de bizonyítani, hogy valaki mit és hogyan csinált Irakban és Szíriában, már korántsem olyan könnyű. Főleg, hogy nem feltétlenül harcosokról beszélünk. A terroristák gyakran családjukat is magukkal vitték, a gyermek pedig aligha hibáztatható szülei bűneiért. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a visszatérők óriási biztonsági kockázatot jelentenek.
A hogyan továbbról jelenleg élénk vita zajlik. Rory Stewart konzervatív brit képviselő például nemrégiben azt mondta, az egyetlen megoldás az Iszlám Állam brit harcosainak kezelésére, ha megölik őket. Ugyanakkor Max Hill, a brit parlament terrorellenes jogalkotásának független szakértője meg amellett érvelt, hogy az „agymosott” fiataloknak meg kellene adni az esélyt az újrakezdésre. Nagy-Britanniában az is terítéken van, hogy a radikálisokat bérlakással és munkalehetőséggel bírják jobb belátásra – az adófizetők pénzéből. Közben Franciaországban húsz hozzátartozó írt levelet Emmanuel Macronnak, hogy hozzák vissza megtévedt gyermekeiket. Hans-Georg Maaßen, a német alkotmányvédelmi hivatal vezetője pedig azzal érvelt, hogy a hadi zónákban nevelt gyermekek is veszélyt jelenthetnek, hiszen dzsihádisták új generációja nőhet ki belőlük.
