November végén rendezik meg az ötödik Európai Unió–Afrikai Unió-csúcstalálkozót az elefántcsontparti Abidjan városában. Tekintve, hogy az ENSZ adatai szerint az idén Európába érkező 157 ezer migráns jelentős része erről a kontinensről származik (11,8 százalék Nigériából, 8,3 százalék Guineából, 8,1 százalék éppen Elefántcsontpartról, 6,4 százalék Marokkóból), az esemény kiváló alkalom lenne arra, hogy próbáljanak választ találni a mindkét földrész számára aggasztó jelenségre. Sőt Federica Mogherini, az unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője korábban bizakodóan azt nyilatkozta, hogy a migráción kívül végre azt is átbeszélhetik, az EU hogyan segíthet növelni Afrika teljesítményét, és a segélyeken kívül is kapcsolatokat építhetnek.
Csakhogy a csúcstalálkozó hirtelen az Afrikai Unió belső csatározásainak színterévé vált, amelybe akaratán kívül az EU is belekeveredett. Kezdődött azzal, hogy az eredetileg Európai Unió–Afrika-csúcstalálkozóra keresztelt esemény nevét megváltoztatták Európai Unió–Afrikai Unió-csúcstalálkozóra, amit politikai célokra használtak fel. Az afrikai szervezet 55 tagja között ugyanis ott van a vitatott hovatartozású, Marokkó által irányított Nyugat-Szahara is (amely eddig nem volt jelen), így képviselőinek, az Algéria által támogatott Polisario Frontnak egyes tagállamok szerint ott a helye Elefántcsontparton. Viszont a legtöbb európai és afrikai állam, élükön Marokkóval, nem ismeri el önállónak, így az ő érvük szerint nem is képviseltetheti magát. A vita odáig fajult, hogy Dél-Afrika azzal fenyegetőzött, ha a Polisario nem lesz ott, az egész csúcstalálkozót át kell helyezni Etiópiába, ahol az Afrikai Unió székhelye is van.
Az EU sokáig azt az álláspontot képviselte, hogy az afrikai államok inkább maguk között döntsék el, melyik lehet jelen és melyik nem, a struccpolitika azonban nem vezetett sikerre. Catherine Ray, az Európai Bizottság külügyi és biztonságpolitikai szóvivője végül kijelentette:
a Polisario jelenléte a csúcstalálkozón vagy bármelyik nemzetközi eseményen nem változtat azon, hogy az EU nem ismeri el önállóságát.
Kérdés, hogy ez a válasz megnyugtatja-e Marokkót, hiszen ettől Nyugat-Szahara képviselőit még meghívhatják, az ugyanis az Afrikai Uniótól függ. Az észak-afrikai országnak ugyanakkor erős szövetségese van az EU-n belül is Franciaországban, amely segítségére sietve most is egyértelműen leszögezte: csak szuverén országokat szeretne látni a csúcson. Az EU-nak a katalán helyzet és az amiatt felerősödő függetlenségi törekvések miatt egyébként kétszer is meg kell gondolnia, hogyan viszonyul az effajta szeparatista mozgalmakhoz. Marokkó 33 év után februárban lépett vissza az Afrikai Unióba, de az borítékolható volt, hogy Nyugat-Szahara miatt még lesznek konfliktusok.
Brüsszel egyszer már meghátrált a kérdésben: 2016-ban az Európai Unió Bírósága ítéletében úgy határozott, hogy az EU és Marokkó közötti társulási és liberalizációs megállapodás nem vonatkozik Nyugat-Szaharára. Az akkori döntésnek az volt a lényege, hogy az EU elismerte, a terület nem része Marokkónak. Ugyanakkor Nyugat-Szahara függetlenségét sem támogatja, így patthelyzet alakult ki.
Az Európai Unió–Afrika-csúcstalálkozó már korábban is vezetett diplomáciai viszályhoz. Éppen a most puccsot megélő Zimbabwéban szólalkoztak össze a szervezetek: mivel Robert Mugabe diktátort és feleségét az európai országok szankciókkal sújtották, az afrikaiak viszont ragaszkodtak volna a részvételükhöz, az első, 2000-ben rendezett kairói találkozó után a tervezett három helyett hét évet kellett várni a következő találkozóra.
