Óriási iparággá fejlődött az elmúlt évtizedekben a magánhadseregek működtetése

A helyi háborúkban érdekelt nagyhatalmak előszeretettel veszik igénybe az ilyen cégek szolgáltatásait.

Mikor 2007 szeptemberében a Blackwater amerikai biztonsági cég emberei Bagdadban, miután akna csapódott be a konvojuk közelében, válogatás nélkül lőni kezdtek, az egész világ megdöbbent. Habár az incidensben 17 iraki civil vesztette életét, a vállalkozás ellen soha nem indult bűnvádi eljárás. Ugyanis rájuk is érvényes volt az a megállapodás, amelyet az iraki háború elején még az amerikai kormányzótanács fogadott el: e szerint az amerikai szerződéses cégek nem büntethetők Irakban. Az amerikai külügyminisztérium azonnal világossá tette a lövöldözés után, hogy a Blackwater tevékenysége továbbra is elengedhetetlen Irakban. Két évvel később aztán a The New York Times oknyomozó riportjában kiderítette, hogy a Blackwater egymillió dollárral veszteget meg bagdadi tisztviselőket azért cserébe, hogy azok nem bírálják a céget, és támogatják működését.

A katonai magánvállalatok (private military company [PMC]) története a hatvanas évek közepéig nyúlik vissza, amikor a brit haderő legfontosabb és legnagyobb harcértékű alakulatának, a Különleges Légi Szolgálatnak (SAS) két veteránja megalapította a WatchGuard International nevű céget. Kezdetben tanácsadással foglalkoztak, de később kibővítették tevékenységi körüket. A magánhadseregek igazi reneszánsza azonban csak a hidegháború vége felé jött el, amikor a nyugati államok a katonai költségvetésük csökkentése érdekében egyre inkább az ilyen cégekre kezdtek támaszkodni. Az érvelés szinte mindig ugyanaz volt: olcsóbb ezeket alkalmazni, mint hatalmas létszámú állami hadseregeket fenntartani, másrészt a zsoldosok jóval hatékonyabbak a terepen, mint a sorkatonák. Persze volt egy harmadik érv is, amelyet már nem nagyon hangoztattak: az ilyen cégekkel könnyen megkerülhető lett a felelősség kérdése. Hiszen így a háborús bűncselekményeket egy magáncég alkalmazottai követték el, amellyel „csak” szerződésben áll a küldő állam. Ha pedig túlságosan nagy lenne a felháborodás, elég felbontani a szerződést, és máris megnyugodnak a kedélyek.

A magánhadseregek első számú oázisa napjainkban az Egyesült Államok. Néhány név a legnagyobbak közül: a G4S, a Military Professional Resources és a Vinnel régi motorosok a pályán, az 1997-ben alapított Blackwater ma már az Academi nevet viseli. A legnagyobb bevetésre eddig Irakban került sor, ahol az amerikai hadsereg 28 biztonsági cégen keresztül tízezer zsoldost alkalmazott. A Blackwater a háború idején több mint egymilliárd dolláros szerződést kapott az Egyesült Államok külügyminisztériumától és a Pentagontól. Ezt persze nem volt nehéz elérnie, mivel a cég alapítója, Erik Prince egykori tengerész szoros kapcsolatot ápolt a Bush-kormányzattal. A Blackwater részt vett a katasztrófához vezető a fallúdzsai harcokban. A cég több zsoldosával gyorsan végeztek az irakiak, amit aztán az amerikai hadsereg hatalmas erejű támadással viszonzott, melynek rengeteg áldozata lett. Talán a fallúdzsai fiaskónak is köszönhető, hogy a Blackwater hamarosan a legkegyetlenebb amerikai magánhadsereg lett Irakban. A vállalat alakulatai kétszer olyan gyakran keveredtek tűzharcba, mint más amerikai biztonsági cégekéi. Így sokan úgy látják, az Iszlám Állam megalakulásához, illetve népszerűségéhez Irakban többek között az is hozzájárult, hogy az amerikai magánhadseregek kilengései büntetlenül maradtak.

Oroszország hasonló okokból szervezte ki a külföldi hadi tevékenységét. Itt az egyik legfontosabb szereplő évek óta a Wagner Csoport, amely több ezer zsoldost tudhat soraiban. A 2014-ben alapított vállalkozás megálmodója Dmitrij Valerijevics Utkin alezredes, aki nyugdíjba vonulása előtt az orosz katonai hírszerzésnek dolgozott. A Wagner-zsoldosok fizetsége egészen szép összeg, különösen akkor, ha az átlag orosz bérekkel vetjük össze: kiképzés idején havi 80 ezer – nagyjából 360 ezer forint –, bevetéskor háromszor ennyi rubel üti a markát egy Wagner-katonának. Munkából pedig akad bőven. A Krím Oroszországhoz csatolásakor ők voltak azok, akik segítették a félsziget feletti orosz ellenőrzés megerősítését. Az „udvarias embereknek”, máskor csak „kis zöld embereknek” nevezett katonák fegyveres bevetésére végül nem volt szükség, de északabbra, a Donyec-medencében már igen. A legnevezetesebb ütközet, melyben részt vettek, a debalcevei volt, ahol a Wagner fizetett harcosai a Donyecki Népköztársaság szeparatistáit segítették. Ám mindez semmi ahhoz képest, ami 2015 szeptemberétől várt rájuk, amikor Oroszország bekapcsolódott a szíriai háborúba. Segítettek Palmüra első, majd második visszafoglalásában az Iszlám Államtól, később pedig a közép-szíriai és a deir-ez-zóri hadműveletekben is részt vettek. A Wagner áldozatainak számáról ugyan nincsenek nyilvános adatok, ám becslések szerint Szíriában több száz harcosuk esett el, illetve sebesült meg az elmúlt két évben. Múlt hónapban aztán az egész világ megismerhette a Wagner zsoldosait egy propagandavideóból, amely A mi hőseink: Wagner – Akik megvédik a világot a terroristáktól Szíriában címet kapta. A zenével aláfestett felvételből kiderült, hogy az orosz zsoldosok Szíriában modern nehézfegyverzettel is rendelkeznek, így korántsem korlátozódik a szerepük kisegítő feladatokra.

Mindemellett a Wagner szíriai katonái képezték ki az ISIS-vadászok névre hallgató, szírekből toborzott támadó alakulatot is. Szeptemberben az Iszlám Állam fogságba ejtett két Wagner-katonát, ám kiszabadításukért kezdetben a Kreml nem tett lépéseket; később az egyik túsz bátyja azzal vádolta az orosz kormányt, hogy magára hagyja a foglyokat. Ekkor az ISIS-vadászok előálltak egy ajánlattal: százmillió dollárt fizetnek az orosz katonák szabadon bocsátásáért. Később aztán változott az ajánlat: ha a terroristák megölik a két oroszt, akkor mindegyikért száz-száz foglyul ejtett dzsihadistát fognak kivégezni. Hogy beváltották-e az ígéretüket, egyelőre nem tudni, azt viszont igen, hogy az orosz parlament egyik tisztviselője az esetet követően kijelentette: a terroristák az orosz katonákat már megölték, mert azok nem akartak áttérni az iszlám vallásra és visszatérni a hazájukba, hogy ott csatlakozzanak a terrorszervezethez.

A magánhadseregek alkalmazásával szemben azonban ma már egyre több kritika hangzik el. Ugyan az ENSZ 2001-ben tető alá hozott egy, a zsoldosok alkalmazását, finanszírozását és kiképzését tiltó megállapodást, ezt a mai napig csupán 35 ország írta alá. Természetesen a katonai magánvállalatok legnagyobb alkalmazói – az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Oroszország – távol tartották magukat az egyezménytől. Az ilyen cégek foglalkoztatásáról nincs semmiféle szabályozás, amelyet a világ országai magukra nézve kötelezőnek tartanának. Ennél is nagyobb probléma, hogy a háborúzó nagyhatalmak napjainkra leginkább a felelősség áthárításáért alkalmazzák ezeket a cégeket, amelyek sokszor mit sem törődnek az emberi jogokkal vagy a fegyverhasználat szabályaival. Nem mellékes az sem, hogy a magas fizetések rombolják a hivatalos hadsereg katonáinak morálját, hiszen azok még hivatásosként sem keresnek annyit, mint ha egy katonai magánvállalatnak dolgoznának. De mindezek messze eltörpülnek a legnagyobb probléma mögött: a zsoldosok bizony hajlamosak arra, hogy ha nem jön időben a fizetés, akkor dezertáljanak, vagy ha máshol jobb bért ajánlanak, akkor átálljanak akár az ellenséghez is. Hogy ez nem légből kapott félelem, leginkább a szíriai háború fejleményei bizonyítják. Szeptemberben a szíriai kormányerők katonái ukrán zászlót találtak egy házban, amelyet korábban az Iszlám Állam foglalt el. Sokan gyanítják, hogy a zászló tulajdonosai ukrán nacionalisták voltak, akik miután amerikai magánhadsereg kötelékében megérkeztek Szíriába, átálltak a terrorkalifátushoz harcolni, mert ott magasabb fizetést kaptak.