Lassan, de biztosan közeledik a 2019-es európai parlamenti választás, és itt tornyosul a kérdés, hogy az európai integrációt, a közösségi politikát és egyáltalán az EU jövőjét és feladatát alapvetően más szemszögből látó elitellenes, populista pártok mennyire fogják átrendezni a 751 fős uniós parlamenti patkót. Az eddig kizárólag a szorosabb integráció irányában kikövezett, megkérdőjelezhetetlennek tartott európai projekt hatalmas pofonokat kapott az elmúlt néhány évben a választópolgároktól. Tényezővé váltak olyan pártok, mint az olasz Öt Csillag Mozgalom vagy a német Alternatíva Németországnak. Marine Le Pen sem szomorkodhat annyira, sosem látott mennyiségben szavaztak a francia Nemzeti Frontra az emberek, a Szabadságpárt pedig a második legerősebb erő Hollandiában. Csehországot egy eurokritikus milliárdos vezeti, az osztrák kancellár pedig nemes egyszerűséggel berekesztette a Willkommenskulturt. Közép-Európa már régen gyanús térséggé vált, a magyar és a lengyel kormány zászlóvivői az uniókritikusoknak. Mindezek tetejében megtörtént a brexit, tizenhétmillióan írásban deklarálták, hogy nem kérnek a közös európai jövőből. Az is híven jelzi, hogy a politikai paletta változóban van, hogy Franciaországban a semmiből volt képes kormányra emelkedni egy centrista erő, zárójelbe téve a bal-jobb felosztást, és Ausztriában is borult a papírforma, nem folytatódik a megszokott nagykoalíció.
Az Európai Parlament ezért reklámkampánnyal számolna le az euroszkepticizmussal, ennek során
az EU-val alapvetően elégedett, de politikailag inaktív polgárokat szólítaná meg,
tőlük remélve, hogy ellenpólusa lesznek az euroszkeptikusok táborának. A feladat elég nagy, a választói hajlandóság két évtizede csökken, egyre nehezebb az urnák elé rángatni az embereket. Míg 1994-ben az akkori 12 tagú Európai Közösségben az emberek 56, 2004-ben már csak 45,5 százaléka szavazott EP-képviselőre. A jelenlegi EP-képviselőket az uniós polgárok 43 százaléka szavazta meg, a magyarok három és nyolc éve is lefelé húzták a statisztikát 36 és 38 százalékkal.