Az UNHCR statisztikáiból is jól látszik, hogy világszerte egyre nagyobb a migrációs nyomás: míg 2012-ben csak valamivel több mint 69 ezer menekültet osztott szét, addig 2016-ban már majd’ 115 ezret (de 145 ezer beadvány született). Ha ezt azzal vetjük össze, hogy a migráció csúcspontján, 2015-ben egymilliónál is többen érkeztek Európába, a szám nem tűnik olyan magasnak. De ha mellétesszük, hogy idén eddig összesen 166 ezren érkeztek, már mások az arányok. Hogy mely menekültek kerülnek be a „kvótarendszerbe”, arról az UNHCR dönt egy kidolgozott módszer és szigorú előírások alapján, amely próbálja beazonosítani a leginkább rászorulókat.
A végső döntés aztán a befogadó államé, életveszélyes esetekben akár egy héten, egyébként általában egy éven belül van idejük határozni.
A program azonban nem ér véget a költöztetéssel. A szervezet próbálja segíteni a menekült és családja integrációját, amihez a befogadó országnak is segítséget kell nyújtania, de egyben lehetővé kell tennie azt is, hogy megőrizze saját kulturális identitását. Sőt, az egész áttelepítési procedúra költségeit is a befogadó állam fizeti: a vízumot, az orvosi vizsgálatot, az utazást.
Ugyan önkéntes kvótáról van szó, Simon Ernő közölte: „folyamatos erőfeszítéseket teszünk azért, hogy az egyes országok minél több kiszolgáltatott helyzetben lévő és sérülékeny menekültet fogadjanak be”. Az ő befogadásukra mond nemet harmadik éve a korábban rendkívül nyitottnak számító Dánia kormánya. Korábban önkéntes alapon évente 500 menekültet engedtek be, ám 2016-ban, 2017-ben és várhatóan 2018-ban is felfüggesztették az UNHCR-kvóta végrehajtását. Ezzel Dánia az egyetlen olyan ENSZ-tagország, amely a korábban önkéntesen vállalt kvótáját nem teljesíti. A kritikusok úgy tartják, ezzel a döntéssel nagy nyomást helyeznek a Szíriával határos Libanonra, Jordániára és Törökországra, amelyek így is nehezen birkóznak meg a hazájukat a polgárháború miatt elhagyni kényszerült tömegekkel.
