Rengeteg szó esett az idén Európa motorjának újraindításáról, a pénzügyi válságot valószínűleg végképp maga mögött hagyó uniós gazdaság megerősítéséről, és sokan – talán még a főszereplők is – azt hitték, hogy ezért Franciaország és Németország újbóli egymásra találásával lehet a legtöbbet tenni. Mindenki úgy tekintett a tavaszi francia és az őszi német választásokra, mint afféle startvonalra, ahol majd minden összeáll, és ahonnan az úgynevezett EU-projekt, a sokat emlegetett mélyebb integráció korszakos lendületet vehet. A várakozást persze árnyalták olyan választások is, ahol a radikálisok és az euroszkeptikus populisták előretörése volt várható, mint éppen Hollandiában vagy Csehországban. Végül a hollandoknál Geert Wilders szabadságpártja megmaradt a második legnagyobb erőnek, ám Prágában egy milliárdos üzletember vezetésével megalakult egy hangsúlyosan eurokritikus, elitellenes kormány, felforgatva a rendszerváltás utáni politikai viszonyokat. Tulajdonképpen ez történt Franciaországban is, de itt a mérsékelt középnek sikerült átrajzolnia a hagyományos politikai palettát. És becsúszott még az év végére Ausztria is az október 15-én tartott előre hozott választások után két hónappal, ahol Sebastian Kurz láthatóan a hagyományos konzervatív alapokra szándékozik visszatéríteni az Osztrák Néppártot, és háziasítani szeretné a koalíciós társnak választott radikális jobboldali Osztrák Szabadságpártot.
Az idén szinte nem múlt el uniós csúcstalálkozó anélkül, hogy ne foglalták volna írásba a felek a szoros elköteleződést az egység, az összetartás iránt. Kellett is egymás biztatása, mert a brexit által okozott sokkot a tagországok és a brüsszeli döntéshozók érezhetően csak 2017 második fél évére heverték ki. Az egyelőre még uniós tag Nagy-Britannia is túl van egy megütközést kiváltó előre hozott választáson, amely után az addig magabiztos fölénnyel bíró konzervatív Theresa May csak kisebbségi kormányt tudott összekalapálni. Ezzel bele is kódolta a brexittárgyalásokba saját pártjával vívott konfliktusait, időnként jócskán beszűkítve a két tárgyaló delegáció dolgát. Persze mondható, hogy ilyen még nem volt, hogy egy tagállam távozik az EU kötelékéből, egy kis munka állt tehát a házhoz, és egyre biztosabb az is, hogy az EU és az Egyesült Királyság közötti majdani viszonyrendszer, a jogi keret jóval a kilépési dátum után épül ki teljesen.
Az unió számos magával hurcolt problémája közül a brexit mellett kétségkívül az egyik legnagyobb a migráció. Ami ennek tisztán politikai vetületét jelenti, az idén sem sikerült túllendülni azon a narratíván, hogy a tagországok egyik felét a menedékkérők iránt szolidárisnak, a másik, jellemzően közép- és kelet-európai felét pedig nem szolidárisnak nevezze az uniós elit. Az idei utolsó uniós csúcson kiderült, Brüsszel ragaszkodik a kvóták szerinti kötelező menekültelosztáshoz, de közben az is látszik, hogy a menekültpolitika már nemcsak emberek tagországok közötti szétszórásáról szól, hanem határvédelemről, a határőrizeti szervek, a rendőrség közötti adatmegosztásról. A migráció ügyében továbbra is látványosan alakul Magyarország, Lengyelország brüsszeli szereplése. Talán nem teljesen ok nélkül mondta azt Kovács Zoltán kormányszóvivő szeptemberben, a kvótaper elvesztése idején azt, hogy a migrációs csata csak kost kezdődött el igazán. A másik nagy renitens, Lengyelország az igazságügyi reformja miatt vonta magára Brüsszel haragját, elérve, hogy meginduljon vele szemben a sokszor emlegetett hetes cikkely alapján a büntetőeljárás.
Amellett, hogy az Európai Tanács új székházba költözött, más nagy kezdeményezés is dübörög az uniós berkekben. Az egymással jobban együttműködni szándékozó – jellemzően a régi, valamint néhány kivétellel eurót használó – tagállamok továbbra is azt vizionálják, hogy pénzpiacuk fokozatos összeolvasztásával végül létre lehet hozni az eurózónás pénzügyminiszteri posztot. De mint az három politikus – Emmanuel Macron, Jean-Claude Juncker és Donald Tusk – programadó beszédéből, valamint a német álláspont ismertetése után kiderült, az ötletet kicsit eltérően ítélik meg a nagypolitika szereplői. Ezért aztán még az sem dőlt el, hogy a két- vagy többsebességes Európából kimaradni érdemes, vagy épp benne lenni a mag-Európában.
Egy viszont biztos, az euroszkepticizmus, az unióellenesség, a választók uniós közösségi ügyek iránti közömbössége egyre több bürokrata asztalán landol mint napi megoldandó feladat, és több magas rangú vezető is kifejezte aggodalmát, hogy ha így futunk neki a 2019-es EP-választásnak, abból még érdekes dolgok sülhetnek ki.
