A XVIII. század közepén egyszer majdnem megalakult a független Finnország. Az akkor a svéd korona által uralt terület lakóit egy finn nyelvű felhívásban Erzsébet orosz cárnő szólította fel arra, hogy kiáltsák ki függetlenségüket. Az apropót persze az adta, hogy Oroszország éppen háborúban állt Svédországgal – nem először és nem is utoljára. A finnek neki is álltak a független királyság előkészítésének: uralkodónak választották a későbbi III. Péter orosz cárt. Aztán ahogy az a kis nemzetekkel lenni szokott, a nagyhatalmi politika fordult egyet, és semmi sem lett az ötletből – Finnország maradt svéd uralom alatt.
1809-ben aztán, a napóleoni háborúk zűrzavaros időszakában, amikor a francia császár uralma még megkérdőjelezhetetlennek látszott, Sándor cár elfoglalta Finnországot, autonóm nagyhercegségként illesztve a területet birodalmába. Az államélet nyelve addig szinte kizárólagosan a svéd volt, a finn nyelvet leginkább az alsóbb néprétegek beszélték. Ez az orosz uralom ideje alatt változott meg: az Európa-szerte uralkodó nemzeti romantika a finn értelmiségre is nagy hatással volt. 1835-ben megjelent a finn nemzeti eposz, a Kalevala; finn nyelvű nemzeti mozgalom indult; 1892-re pedig a finn a svéddel egyenrangú hivatalos nyelv lett az államigazgatásban.
A finn autonóm nagyhercegség kapcsolata azonban korántsem volt békés a cári udvarral: az uralkodót ugyanis semmi sem kötelezte arra, hogy elfogadja a finn parlament döntéseit – miközben, ahogy az ilyen hatalmi viszonyok között lenni szokott, a XIX. század végén megpróbálták erőszakkal oroszosítani a finn közigazgatást. 1901-ben új sorozási törvénnyel elvitték volna a finn bakákat más területekre, ennek nyomán nemzeti ellenállási mozgalom kezdődött; 1906-ban pedig az borzolta a kedélyeket, hogy az uralkodó figyelmen kívül hagyta a finn parlament döntését az általános választójog bevezetéséről a területen. A függetlenség immár nem távoli álom, hanem általános kívánalom volt a finn nép részéről.
A pillanat a cselekvésre 1917-ben jött el, az Oroszországban folyó forradalom árnyékában. A februári, királybuktató forradalom és az átmeneti kormány megalakulása után sem csitultak a kedélyek: a különböző politikai oldalak és az általuk mozgósított erők folyamatosan mozgásban tartották az eseményeket az egész országban. Így esett, hogy Vlagyimir Iljics Leninnek is menekülnie kellett, mivel a nyári bolsevik puccskísérlet után felfedték: német segítséggel érkezett vissza Oroszországba. Lenin álruhában menekült Finnországba, ahol írással töltötte az időt, mielőtt visszatért volna Pétervárra, hogy levezényelje az októberi, immár sikeres puccsot.
Miközben az események egyik legfontosabb figurája Helsinki és Pétervár között ingázott, a finn vezetés sem volt tétlen. A Finnország és Oroszország között fennálló perszonálunió ugyanis a cár lemondásával márciusban megszűnt, a tárgyalások pedig jó ideig nem vezettek eredményre. Végül született egy megállapodás, ezt azonban jelentősen átírták a finn parlamentben, kimondva, hogy a finn parlament a külügyet és a hadügyet leszámítva minden egyéb területen független, és legfeljebb csak magát oszlathatja fel. Ettől függetlenül az orosz átmeneti kormány nem fogadta el az elfogadott törvényt, és feloszlatta a finn parlamentet.
Új választásokat tartottak, a politikusok háromtagú régenstanács felállításáról döntöttek, de hamar vitába keveredtek a választáson veszítő, ám még mindig igencsak erős szociáldemokratákkal az ügyben. A pétervári események azonban ismét felülírták a politikai viták kereteit: a bolsevikok Lenin vezetésével megdöntötték az átmeneti kormányt, és nem mellékesen hamarosan azt is kinyilvánították, hogy Oroszország bármely népe szabadon kiválhat az országból. A finn parlament még aznap megszavazta magának az uralkodó jogköreit, majd vita kezdődött az államformáról.
Pehr Evind Svinhufvud finn politikus november 27-én egy gyakorlatilag kormányként működő szenátust alapított, azzal a céllal, hogy minél előbb kikiáltsák az ország függetlenségét. Svinhufvud bíró és parlamenti képviselő volt, aki korábban visszautasította az erőszakos oroszosítási törekvéseket, ezért 1914-ben Szibériába száműzték. A februári forradalom hírére besétált a helyi rendőrőrsre, és közölte: „Az embert, aki ide küldött engem, letartóztatták. Most hazamegyek.” Otthon nemzeti hősként fogadták. December 4-ére a vezetésével alakult kabinet kész is volt a függetlenségi nyilatkozattal és egy átmeneti alkotmánnyal, amit bemutattak a parlamentnek. A december hatodikára kitűzött szavazáson a nyilatkozat elfogadása mellett döntöttek, bár nem hozott egyhangú döntést a szavazás: százan voltak mellette, nyolcvannyolcan ellene.
A viták a nyilatkozat elfogadása után is folytatódtak: a szocialisták először Lenintől várták volna a függetlenség elismerését, a konzervatív pártszövetség képviselői viszont a nyugati országokat keresték meg először, akik azonban a bolsevik kormány döntését várva nem akartak lépni az ügyben. Maradt a lenini út. Utólag visszatekintve talán meglepő, hogy Lenin minden gondolkodás nélkül aláírta a Finnország függetlenségét biztosító nyilatkozatot, amelyet aztán a többi ország elismerése is gyorsan követett. Az adott helyzetben azonban a kommunista vezető a hamarosan kitörő világforradalomban gondolkodott, melynek keretében úgyis megszűnnek az országhatárok – így nem lett volna értelme sok erőforrást pazarolni a finnek megzabolázására.
A XX. századi történelem persze a száz éve megszülető új állam történetén is rajta hagyta a nyomát: a függetlenség kikiáltását rövid, de véres polgárháború követte a vörösök és a fehérek között, a második világháborúban pedig szintén csak véráldozat árán sikerült megőrizni az ország függetlenségét Oroszország ellenében, a nácikkal szövetkezve. A világháború lezárását azonban nem követte orosz megszállás, a semlegességet deklaráló állam pedig hasznot tudott húzni abból, hogy a hidegháború során a szürke zónában helyezkedtek el, és kereskedtek az oroszokkal.
Száz évvel később Finnország a világ egyik legfejlettebb országa, akik a különböző fejlettségi mutatók élén járnak: az oktatás, az életminőség, a nemek közti egyenlőség és a gazdasági versenyképesség tekintetében is irigyelt példának számítanak világszerte. Mindehhez a sikerhez pedig azon a függetlenségi nyilatkozaton keresztül vezetett az út a vörös forradalom árnyékában, amit Lenin jóváhagyásával fogadtak el száz évvel ezelőtt.
-----
Finnország függetlenné válásáról bővebben a hétvégi Magazinban olvashatnak.
