Függetlenség a vörös forradalom árnyékában – Ma százéves Finnország

Miközben az események egyik legfontosabb figurája Helsinki és Pétervár között ingázott, a finn vezetés sem volt tétlen. A Finnország és Oroszország között fennálló perszonálunió ugyanis a cár lemondásával márciusban megszűnt, a tárgyalások pedig jó ideig nem vezettek eredményre. Végül született egy megállapodás, ezt azonban jelentősen átírták a finn parlamentben, kimondva, hogy a finn parlament a külügyet és a hadügyet leszámítva minden egyéb területen független, és legfeljebb csak magát oszlathatja fel. Ettől függetlenül az orosz átmeneti kormány nem fogadta el az elfogadott törvényt, és feloszlatta a finn parlamentet. 

Új választásokat tartottak, a politikusok háromtagú régenstanács felállításáról döntöttek, de hamar vitába keveredtek a választáson veszítő, ám még mindig igencsak erős szociáldemokratákkal az ügyben. A pétervári események azonban ismét felülírták a politikai viták kereteit: a bolsevikok Lenin vezetésével megdöntötték az átmeneti kormányt, és nem mellékesen hamarosan azt is kinyilvánították, hogy Oroszország bármely népe szabadon kiválhat az országból. A finn parlament még aznap megszavazta magának az uralkodó jogköreit, majd vita kezdődött az államformáról. 

Pehr Evind Svinhufvud finn politikus november 27-én egy gyakorlatilag kormányként működő szenátust alapított, azzal a céllal, hogy minél előbb kikiáltsák az ország függetlenségét. Svinhufvud bíró és parlamenti képviselő volt, aki korábban visszautasította az erőszakos oroszosítási törekvéseket, ezért 1914-ben Szibériába száműzték. A februári forradalom hírére besétált a helyi rendőrőrsre, és közölte: „Az embert, aki ide küldött engem, letartóztatták. Most hazamegyek.” Otthon nemzeti hősként fogadták. December 4-ére a vezetésével alakult kabinet kész is volt a függetlenségi nyilatkozattal és egy átmeneti alkotmánnyal, amit bemutattak a parlamentnek. A december hatodikára kitűzött szavazáson a nyilatkozat elfogadása mellett döntöttek, bár nem hozott egyhangú döntést a szavazás: százan voltak mellette, nyolcvannyolcan ellene. 

A viták a nyilatkozat elfogadása után is folytatódtak: a szocialisták először Lenintől várták volna a függetlenség elismerését, a konzervatív pártszövetség képviselői viszont a nyugati országokat keresték meg először, akik azonban a bolsevik kormány döntését várva nem akartak lépni az ügyben. Maradt a lenini út. Utólag visszatekintve talán meglepő, hogy Lenin minden gondolkodás nélkül aláírta a Finnország függetlenségét biztosító nyilatkozatot, amelyet aztán a többi ország elismerése is gyorsan követett. Az adott helyzetben azonban a kommunista vezető a hamarosan kitörő világforradalomban gondolkodott, melynek keretében úgyis megszűnnek az országhatárok – így nem lett volna értelme sok erőforrást pazarolni a finnek megzabolázására. 

A XX. századi történelem persze a száz éve megszülető új állam történetén is rajta hagyta a nyomát: a függetlenség kikiáltását rövid, de véres polgárháború követte a vörösök és a fehérek között, a második világháborúban pedig szintén csak véráldozat árán sikerült megőrizni az ország függetlenségét Oroszország ellenében, a nácikkal szövetkezve. A világháború lezárását azonban nem követte orosz megszállás, a semlegességet deklaráló állam pedig hasznot tudott húzni abból, hogy a hidegháború során a szürke zónában helyezkedtek el, és kereskedtek az oroszokkal. 

Száz évvel később Finnország a világ egyik legfejlettebb országa, akik a különböző fejlettségi mutatók élén járnak: az oktatás, az életminőség, a nemek közti egyenlőség és a gazdasági versenyképesség tekintetében is irigyelt példának számítanak világszerte. Mindehhez a sikerhez pedig azon a függetlenségi nyilatkozaton keresztül vezetett az út a vörös forradalom árnyékában, amit Lenin jóváhagyásával fogadtak el száz évvel ezelőtt.

-----

Finnország függetlenné válásáról bővebben a hétvégi Magazinban olvashatnak.