Miközben az események egyik legfontosabb figurája Helsinki és Pétervár között ingázott, a finn vezetés sem volt tétlen. A Finnország és Oroszország között fennálló perszonálunió ugyanis a cár lemondásával márciusban megszűnt, a tárgyalások pedig jó ideig nem vezettek eredményre. Végül született egy megállapodás, ezt azonban jelentősen átírták a finn parlamentben, kimondva, hogy a finn parlament a külügyet és a hadügyet leszámítva minden egyéb területen független, és legfeljebb csak magát oszlathatja fel. Ettől függetlenül az orosz átmeneti kormány nem fogadta el az elfogadott törvényt, és feloszlatta a finn parlamentet.
Új választásokat tartottak, a politikusok háromtagú régenstanács felállításáról döntöttek, de hamar vitába keveredtek a választáson veszítő, ám még mindig igencsak erős szociáldemokratákkal az ügyben. A pétervári események azonban ismét felülírták a politikai viták kereteit: a bolsevikok Lenin vezetésével megdöntötték az átmeneti kormányt, és nem mellékesen hamarosan azt is kinyilvánították, hogy Oroszország bármely népe szabadon kiválhat az országból. A finn parlament még aznap megszavazta magának az uralkodó jogköreit, majd vita kezdődött az államformáról.
Pehr Evind Svinhufvud finn politikus november 27-én egy gyakorlatilag kormányként működő szenátust alapított, azzal a céllal, hogy minél előbb kikiáltsák az ország függetlenségét. Svinhufvud bíró és parlamenti képviselő volt, aki korábban visszautasította az erőszakos oroszosítási törekvéseket, ezért 1914-ben Szibériába száműzték. A februári forradalom hírére besétált a helyi rendőrőrsre, és közölte: „Az embert, aki ide küldött engem, letartóztatták. Most hazamegyek.” Otthon nemzeti hősként fogadták. December 4-ére a vezetésével alakult kabinet kész is volt a függetlenségi nyilatkozattal és egy átmeneti alkotmánnyal, amit bemutattak a parlamentnek. A december hatodikára kitűzött szavazáson a nyilatkozat elfogadása mellett döntöttek, bár nem hozott egyhangú döntést a szavazás: százan voltak mellette, nyolcvannyolcan ellene.
