Óriási felháborodással fogadták a szerbiai nyelvészek azt a hírt, hogy a washingtoni székhelyű Nemzetközi Szabványügyi Szervezet (ISO) önálló nyelvvé nyilvánította a montenegróit. A szerbek indulatait csak fokozza, hogy megállapították: a montenegrói nem a szerb nyelv egyik változata vagy nyelvjárása.
„Itt politikáról van szó, nem nyelvészetről, szó sincs a tudományról vagy logikáról, hanem inkább olyasmiről, amit a tények megerőszakolásának nevezhetnénk” – így kommentálta Miro Vuksanovic szerb akadémikus a washingtoni központú szervezet döntését, amit hétfőn jelentett be a Montenegrói Nemzeti Könyvtár igazgatója. Bogic Rakocevic ismertette: a montenegrói nyelv hivatalos rövidítése ezentúl a CNR lesz, angolul és franciául a megnevezése „montenegrin”, eredetiben pedig „crnogorski jezik” – vagyis montenegrói nyelv.
Ezzel egy több évtizedes küzdelem ért véget, amelyet a montenegróiak vívtak azért, hogy elismertessék nyelvük létezését. A gondolat legfőbb szószólója Vojislav Nikcevic montenegrói nyelvész volt, aki már a titói időkben, a hatvanas évektől több könyvet írt, amelyekben az önálló montenegrói nyelv létezése mellett kardoskodott. Az egyik érv szerint a „montenegrói nyelv” fogalmát már a 19. században említették, többek között az egyik legnagyobb szerb nyelvész, Vuk Stefanovic Karadzic is, aki megalkotta a szerb nyelv mai cirill írását, megalapozta a szerb helyesírást.
Az önálló montenegrói nyelv támogatói emellett elkülönítették a montenegrói nyelvtant a szerbtől, és hangsúlyt fektettek azokra a szavakra, amelyek mind a szerbtől, mind a horváttól különböznek. A nyelvi szétválasztás szándéka politikai szándékkal is vegyült, az önálló nyelviség hívei általában Montenegró függetlenségét is támogatták. Ez a politikai motívum természetesen megmutatkozott a szerb oldalon is, ahol rendre előkerült az a szempont, miszerint a montenegróiak mindig szerbnek tekintették magukat a történelmük során. A szerb nyelvészek szerint nincs jelentősebb különbség a Montenegróban és a Szerbiában beszélt nyelv között, legyen szó akár grammatikáról, akár szókincsről.
Ezek az érvek mégsem elégítették ki a montenegróiakat, így 1997-től – ekkor még Montenegró Kis-Jugoszlávia része volt – megkezdték a nyelv normáinak kialakítását. A balkáni miniállam függetlenségének kikiáltása után aztán felgyorsultak az események: 2009-ben kiadták az első montenegrói helyesírási szótárt, amellyel egyben két új betűt is bevezettek, ezzel is jelezve, különálló nyelvről van szó. Ennél is fontosabb volt, hogy 2008-ban a nemzeti könyvtár beadta a kérelmét az ISO-nak, ami aztán hosszas procedúra után önálló nyelvként ismerte el a montenegróit múlt pénteken.
Ahogy várható volt, a montenegrói nyelvészek teljes győzelemként értékelték a döntést. Nem úgy szerbiai kollégáik, akiket lesújtott a hír. Miro Vuksanovic elmondta: eddig még nem volt példa arra, hogy egy nyelvet négy részre szednek, amelyek aztán megkapják a különböző országok nevét, ahol beszélik őket.
Sreto Tanasic, a Szerb Nyelv Szabványosítási Bizottságának elnöke – Szerbiában ez az intézet felelős a szerb nyelv megőrzéséért és ápolásáért – még határozottabban fogalmazott: Montenegróban nincs semmiféle nyelvészeti és szociolingvisztikai alapja annak, hogy külön nyelvről beszéljenek, így azok, akik kiállnak a montenegrói nyelv létezése mellett, sosem fognak montenegróiul beszélni. „Ez mindig is szerb nyelv lesz bizonyos jellegzetességekkel. Nem lehet ilyen könnyen nyelveket alkotni, és a címkézés nem változtat semmin” – fogalmazott a nyelvész.
A szerb nyelvészek ellenvetései azonban már aligha zavarják a montenegróiakat. Így Adnan Cirgic, a cetinjei montenegrói nyelvi és irodalmi kar dékánja annyira fontos eseménynek tartotta az ISO döntését, hogy azt sürgette: ezt a dátumot nyilvánítsák a montenegrói nyelv napjának.
