A szülőföldemen üldözött vagyok, és nincs ország, amely befogadna!

Gyakori vád, hogy a muszlim országok nem hajlandók a menekülteknek otthont adni. Helyszini riportunk Indonéziából.

– Pakisztánban éltünk a családommal, kis családi vállalkozásunk volt. 2015. június 7-én egy terroristacsoport támadt ránk, édesapámat megölték, menekülnünk kellett. Afganisztánba mentünk, ahol viszont a tálibok célkeresztjébe kerültünk – sorolja a traumákat Bakir. Mi volt a bűnük? A származásuk. A család ugyanis a hazara népcsoporthoz tartozik, amely a világ legüldözöttebb kisebbségeinek egyike. Csak jelzésképpen: a 70-es években Afganisztánban egyes imámok azt hirdették: aki hazarát öl, megváltotta jegyét a paradicsomba. Mára ugyan elvileg egyenjogúak a többi állampolgárral, de a tálibok vadásznak rájuk. Ennek nem csupán történelmi okai vannak: a hazarák ugyanis az iszlám síita ágához tartoznak, ezzel is kisebbségben vannak a szunnita többséghez képest.

Bakir a családjával Indonéziában kötött ki, de miután a továbbtanuláshoz, munkához fűződő tervek elszálltak, jövő nélkül maradtak. – A napjaink kínzó bizonytalanságban teltek: haza nem mehettünk, egy ország sem akart befogadni, itt viszont a depresszió fenyegetett: egész nap otthon ültünk, és nem láttuk a kiutat. Egy jezsuita szervezetnél kezdtem el segítőként dolgozni, egyre több sorstársat megismertem, és közben járt az agyam, miként tehetnék még többet a menekültekért.

Így született meg az ötlete az iskolának, amely magánszemélyek, civil szervezetek adományaiból tartja fenn magát, és mára több mint száz diákot számlál. – Angolt, matematikát, írást, olvasást tanítunk, hiszen a hozzánk érkező felnőttek nagy része analfabéta.

Aki képzett, ért valamihez, maga is oktatja menekülttársait. Ám az iskola legfontosabb küldetése: közösségi élményt ad azoknak, akiket enélkül felőrölne a kilátástalanság. S hogy hová szeretnének továbbutazni? – Eddig a célországok Ausztrália, Új-Zéland, Kanada és az Egyesült Államok voltak. De Ausztrália 2014 decemberétől gyakorlatilag lezárta a határait, Donald Trump amerikai elnök bevándorlási politikáját is ismerjük. A másik két ország is sokat szigorított a rendszerén, az elmúlt egy évben az ismerőseim közül senkit nem fogadtak. – Akkor miben bízhatnak? Bakir lemondóan legyint: – Nem szeretek belegondolni, mert valójában nincs miben bíznunk. Tanulni szerettem volna, dolgozni, de ez itt kizárt. Hazaraként a szülőföldemen üldözött vagyok, és nincs ország, amely befogadna. Éjjelente ezzel gyötröm magam, de nappal itt ez az iskola, ami segít túlélni a mindennapokat.

Csendben hallgatja beszélgetésünket Abdullah, a 18 éves afgán fiú. A karácsonyi szünet ellenére örömmel jött be az iskolába az interjú kedvéért, Bakir szerint ő az iskola egyik mintadiákja.

– Én is hazara vagyok, Afganisztánban éltem a szüleimmel. Állandó rettegésben voltunk, a tálibok bármikor megjelenhettek, mondvacsinált indokokkal végeztek ki embereket. Volt, akit azért öltek meg, mert a telefonján azt látták, egy orvos számát tárcsázta. Egy éjjel édesapámért is eljöttek, nem láttuk többé. Édesanyám rettegett, hogy én leszek a következő, azt mondta, inkább meneküljek el innen.

Abdullah azt mondja, 5300 dollárt tudott összegyűjteni, amit az embercsempészeknek adott papírokért, repülőjegyért cserébe. – Először Kabulból Indiába repültem, ahol két hetet kellett várnom. Ezután Szingapúrba szólt a jegyem, ahol egy napot töltöttem a reptéren, mire Indonéziába repülhettem.

Állítása szerint Európába nem akart menni, mert oda csak gyalog vagy hajóval indulhatott volna, ám mindkettő túl veszélyesnek bizonyult. – Megígértem édesanyámnak, hogy vigyázok magamra – magyarázza.

Abdullahnak is a menekültiskola jelenti a kapcsolatot a világgal. – Egyedül jöttem Jakartába, nem ismertem itt senkit. Bár naponta két órát utazom az iskolába, mégis jövök mindennap, ez az otthonom, itt vannak a barátaim.

Egy szobát bérel a város túlsó felében és megszállottan tanul: bár menekültként nincs sok realitása, de mérnök szeretne lenni, repülőket tervezne. – Gyerekkoromtól az a gondolat jár a fejemben: bárcsak olyan szabad lehetnék, mint a madár, elrepülhetnék, ahová akarok!

Fehér lapokat vesz elő, rajta milliméteres pontossággal kimért, precízen megrajzolt terveket mutat. – Négy hónapon keresztül dolgoztam ezen a repülőmodellen, apró kis motort is építettem bele, és távirányítóval sikerült a levegőbe emelni – magyarázza, és mutatja a telefonján a repülésről készített videót. Kétperces kisfilm, két perc boldogság. Aztán a rögvalóság: – Az áttelepülés iránti kérelmeimet elutasították, itt pedig nem járhatok egyetemre. De azért jó néha álmodozni.