A szülőföldemen üldözött vagyok, és nincs ország, amely befogadna!

Gyakori vád, hogy a muszlim országok nem hajlandók a menekülteknek otthont adni. Helyszini riportunk Indonéziából.

Először a brit hölgyek karácsonyi jótékonysági ebédjén hallottam róla. „Meg kell ismerned őt, számtalan fiatalnak, idősnek ad reményt napról napra, közben maga is létbizonytalanságban él” – mondták. Ők már jól ismerték Bakir Badzsanit, a pakisztáni fiatalembert, aki Jakartában iskolát alapított az Indonéziában tengődő menekültek számára, ahol a hölgyek önkéntesként angol nyelvet tanítottak.

Az iskolában találkozunk. A helyszín Dél-Jakarta, errefelé töltötte gyermekkora első indonéziai éveit a későbbi amerikai elnök, Barack Obama. Valóban olyan környék, ahol az idegen egy kis nyugalmat találhat: a tízmilliós nagyváros központjától távol, csendes utcákkal, földszintes házakkal. Az iskola látszólag nem is különbözik a többi lakóháztól, csak a bejárat fölé kifeszített molinó hirdeti: Help for refugees, azaz Segítség menekülteknek. Ottjártamkor épp karácsonyi szünet van, Bakir körbevezet, és hibátlan angolsággal magyaráz: az apró, tiszta szobák falán tábla, a padlón szőnyeg, a földön ülve tanulnak a gyerekek.

Egy terembe sikerült székeket is vásárolni, ez lett a felnőttek osztályterme. Ebben az iskolában ugyanis nincs felső korhatár, a legfiatalabb diák négy-, a legidősebb jelenleg hatvanöt éves. És ha már a számoknál tartunk, az iskola alapítója, Bakir is csupán húszesztendős. Honnan jött az ötlet? „Én is menekültként érkeztem 2015 novemberében Indonéziába. Azt terveztem, hogy egyetemre járok, és könyvelést tanulok, de hamar kiderült, hogy menedékkérőként erre semmi esélyem.”

Bár Indonézia nem írta alá az 1951-es genfi menekültügyi egyezményt – így elvileg nem fogad be és nem nyújt segítséget menedékkérőknek, az országban mégis hagyománya van a rászorulók segítésének. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) adatai szerint közel 14 ezer menekült tartózkodik az országban, többségük Afganisztánból, illetve Pakisztánból, Szomáliából, Mianmarból. Csakhogy az ideérkezők nem vállalhatnak munkát, nem járhatnak iskolába, nem kaphatnak állampolgárságot, sőt hivatalosan házasságot sem köthetnek indonéz állampolgárokkal. Indonézia tranzitország, nem engedi, hogy a menedékkérők letelepedjenek, bármiféle jogot szerezzenek; a gyakorlat mégis azt mutatja, rászorulók ezrei tengődnek éveken át az országban.

– Pakisztánban éltünk a családommal, kis családi vállalkozásunk volt. 2015. június 7-én egy terroristacsoport támadt ránk, édesapámat megölték, menekülnünk kellett. Afganisztánba mentünk, ahol viszont a tálibok célkeresztjébe kerültünk – sorolja a traumákat Bakir. Mi volt a bűnük? A származásuk. A család ugyanis a hazara népcsoporthoz tartozik, amely a világ legüldözöttebb kisebbségeinek egyike. Csak jelzésképpen: a 70-es években Afganisztánban egyes imámok azt hirdették: aki hazarát öl, megváltotta jegyét a paradicsomba. Mára ugyan elvileg egyenjogúak a többi állampolgárral, de a tálibok vadásznak rájuk. Ennek nem csupán történelmi okai vannak: a hazarák ugyanis az iszlám síita ágához tartoznak, ezzel is kisebbségben vannak a szunnita többséghez képest.

Bakir a családjával Indonéziában kötött ki, de miután a továbbtanuláshoz, munkához fűződő tervek elszálltak, jövő nélkül maradtak. – A napjaink kínzó bizonytalanságban teltek: haza nem mehettünk, egy ország sem akart befogadni, itt viszont a depresszió fenyegetett: egész nap otthon ültünk, és nem láttuk a kiutat. Egy jezsuita szervezetnél kezdtem el segítőként dolgozni, egyre több sorstársat megismertem, és közben járt az agyam, miként tehetnék még többet a menekültekért.

Így született meg az ötlete az iskolának, amely magánszemélyek, civil szervezetek adományaiból tartja fenn magát, és mára több mint száz diákot számlál. – Angolt, matematikát, írást, olvasást tanítunk, hiszen a hozzánk érkező felnőttek nagy része analfabéta.

Aki képzett, ért valamihez, maga is oktatja menekülttársait. Ám az iskola legfontosabb küldetése: közösségi élményt ad azoknak, akiket enélkül felőrölne a kilátástalanság. S hogy hová szeretnének továbbutazni? – Eddig a célországok Ausztrália, Új-Zéland, Kanada és az Egyesült Államok voltak. De Ausztrália 2014 decemberétől gyakorlatilag lezárta a határait, Donald Trump amerikai elnök bevándorlási politikáját is ismerjük. A másik két ország is sokat szigorított a rendszerén, az elmúlt egy évben az ismerőseim közül senkit nem fogadtak. – Akkor miben bízhatnak? Bakir lemondóan legyint: – Nem szeretek belegondolni, mert valójában nincs miben bíznunk. Tanulni szerettem volna, dolgozni, de ez itt kizárt. Hazaraként a szülőföldemen üldözött vagyok, és nincs ország, amely befogadna. Éjjelente ezzel gyötröm magam, de nappal itt ez az iskola, ami segít túlélni a mindennapokat.

Csendben hallgatja beszélgetésünket Abdullah, a 18 éves afgán fiú. A karácsonyi szünet ellenére örömmel jött be az iskolába az interjú kedvéért, Bakir szerint ő az iskola egyik mintadiákja.

– Én is hazara vagyok, Afganisztánban éltem a szüleimmel. Állandó rettegésben voltunk, a tálibok bármikor megjelenhettek, mondvacsinált indokokkal végeztek ki embereket. Volt, akit azért öltek meg, mert a telefonján azt látták, egy orvos számát tárcsázta. Egy éjjel édesapámért is eljöttek, nem láttuk többé. Édesanyám rettegett, hogy én leszek a következő, azt mondta, inkább meneküljek el innen.

Abdullah azt mondja, 5300 dollárt tudott összegyűjteni, amit az embercsempészeknek adott papírokért, repülőjegyért cserébe. – Először Kabulból Indiába repültem, ahol két hetet kellett várnom. Ezután Szingapúrba szólt a jegyem, ahol egy napot töltöttem a reptéren, mire Indonéziába repülhettem.

Állítása szerint Európába nem akart menni, mert oda csak gyalog vagy hajóval indulhatott volna, ám mindkettő túl veszélyesnek bizonyult. – Megígértem édesanyámnak, hogy vigyázok magamra – magyarázza.

Abdullahnak is a menekültiskola jelenti a kapcsolatot a világgal. – Egyedül jöttem Jakartába, nem ismertem itt senkit. Bár naponta két órát utazom az iskolába, mégis jövök mindennap, ez az otthonom, itt vannak a barátaim.

Egy szobát bérel a város túlsó felében és megszállottan tanul: bár menekültként nincs sok realitása, de mérnök szeretne lenni, repülőket tervezne. – Gyerekkoromtól az a gondolat jár a fejemben: bárcsak olyan szabad lehetnék, mint a madár, elrepülhetnék, ahová akarok!

Fehér lapokat vesz elő, rajta milliméteres pontossággal kimért, precízen megrajzolt terveket mutat. – Négy hónapon keresztül dolgoztam ezen a repülőmodellen, apró kis motort is építettem bele, és távirányítóval sikerült a levegőbe emelni – magyarázza, és mutatja a telefonján a repülésről készített videót. Kétperces kisfilm, két perc boldogság. Aztán a rögvalóság: – Az áttelepülés iránti kérelmeimet elutasították, itt pedig nem járhatok egyetemre. De azért jó néha álmodozni.