Miután Kim Dzsongun, a világ legkeményebb diktatúrájaként számon tartott Észak-Korea ura újévi beszédében kifejezetten békülékeny hangot ütött meg Dél-Koreával szemben, párhuzamosan pedig alig vett vissza harciasságából az Egyesült Államok felé, a legtöbb szakértő azt próbálja kitalálni, mit akar elérni ezzel a hangnemváltással. Mire a nagy fordulat? Tényleg északi csapdába szalad-e bele Szöul, ha elfogadja a kinyújtott kezet?
A közelgő dél-koreai rendezésű téli olimpia kifejezetten jó ürügyet ad a 2015-ben elvágott Korea-közi párbeszéd újraindításához. Mun Dzsein dél-koreai elnök Kim szavait kihasználva – melyben azt érezteti, hogy kész lehet a párbeszédre – rögtön kapva kapott az alkalmon, és most úgy tűnik, január 9-én a határzónában található Panmindzsonban akár össze is ülhet a két küldöttség, bár északról egyértelmű igen még nem érkezett. Kedvező előjel ugyanakkor, hogy Észak-Korea újraindította a saját oldalán is a két országot összekötő, de korábban részükről megszüntetett forródrótot. Noha az első beszélgetés (Dél: „Van jelentenivalójuk?” Észak: „Nincs, majd ha lesz, szólunk”) nem váltotta meg a világot, de fontos körülmény, hogy 2016 óta ez volt az első hasonló szóváltás.
Kim Dzsongun újévi beszédével rövid távon elérte, hogy minimális mértékben megossza az amerikaiakat és a dél-koreaiakat. Mert amíg Donald Trump háborús feszültséget keltve egyre csak emeli a tétet – legutóbb arról írt a Twitteren, hogy mennyivel nagyobb a nukleáris ereje –, addig a Korea-közi kapcsolatok javításával kampányoló Mun Dzseinnek jól jönne némi eredmény a békülést tekintve.
Az Egyesült Államoknak azonban kár lenne aggódnia, hiszen ha el is indul jövő héten egy tárgyalási folyamat, az valódi eredményeket valószínűleg nem fog hozni. Északi részről a végső cél (ha beszélhetünk ilyenről) a szankciók feloldása, esetleg könnyítése, valamint az amerikai–dél-koreai hadgyakorlatok beszüntetése lenne – ebbe alighanem Dél-Korea akkor sem menne bele, ha mindez csak rajta múlna. A nemzetközi közösség és Dél-Korea nyilvánvalóan Észak-Korea nukleáris leszerelését próbálná elérni, ez viszont talán még az előzőeknél is valószínűtlenebb, hiszen Kim Dzsongun a nukleáris fegyverekre országa önállóságának garanciájaként tekint.
Meddig lehet akkor reálisan eljutni? Első körben talán odáig, hogy Észak-Korea delegációt küldjön a téli olimpiára – erre már mindkét oldalon tettek egyértelmű utalásokat. Ha kicsit merészebbek vagyunk, szóba jöhet még a humanitárius segélyek szélesítése, esetleg a háború és Korea kettéosztása miatt szétszakadt családok tagjai számára találkozók szervezése vagy közös gazdasági programok. Ismert, a keszongi ipari parkot, ahol déli cégek adtak munkát északiaknak, 2016 elején hagyták ott a déli vállalatok. Mun Dzsein elnök viszont már korábban jelezte, hogy szívesen újrakezdené a közös munkát. Phenjan számára mindez különösen annak fényében lehetne jó üzlet, hogy a legújabb nemzetközi szankciók értelmében a külföldön dolgozó észak-koreai munkásoknak két éven belül haza kell térniük. És mivel eddigi külföldi fizetésük jókora hányadát a kemény valutára éhező rezsim lefölözte éves szinten mintegy félmilliárd dollárra téve szert ezzel, a jól fizető keszongi üzlet újranyitása jól jöhetne az északi diktatúrának.
Dél-Koreának mindeközben figyelnie kell az Egyesült Államokra, teljesen nem tudja függetleníteni magát a szövetségestől, hiszen biztonsága nagyon nagy részt Washington katonai erejétől függ. Éppen ezért kockázatos belemennie olyan üzletbe, ami az amerikaiak neheztelését vonja maga után.
Végső soron sok múlik azon, hogy a nemzetközi közösség és az Egyesült Államok elfogadja-e, hogy Észak-Koreában jelenleg Kimet megbuktatni rövid távon nem lehet. Az országon belül – már amennyire ezt az országon kívülről meg lehet ítélni – nem látszik olyan erő, ami elsöpörhetné a jelenlegi diktátor nagyapja által megalapított rendszert, egy esetleges háború pedig még atombomba bevetése nélkül is olyan hatalmas áldozatokkal járna, ami kétségessé teszi, hogy megérné-e komolyan megpiszkálni Észak-Koreát.
