Meddig lehet akkor reálisan eljutni? Első körben talán odáig, hogy Észak-Korea delegációt küldjön a téli olimpiára – erre már mindkét oldalon tettek egyértelmű utalásokat. Ha kicsit merészebbek vagyunk, szóba jöhet még a humanitárius segélyek szélesítése, esetleg a háború és Korea kettéosztása miatt szétszakadt családok tagjai számára találkozók szervezése vagy közös gazdasági programok. Ismert, a keszongi ipari parkot, ahol déli cégek adtak munkát északiaknak, 2016 elején hagyták ott a déli vállalatok. Mun Dzsein elnök viszont már korábban jelezte, hogy szívesen újrakezdené a közös munkát. Phenjan számára mindez különösen annak fényében lehetne jó üzlet, hogy a legújabb nemzetközi szankciók értelmében a külföldön dolgozó észak-koreai munkásoknak két éven belül haza kell térniük. És mivel eddigi külföldi fizetésük jókora hányadát a kemény valutára éhező rezsim lefölözte éves szinten mintegy félmilliárd dollárra téve szert ezzel, a jól fizető keszongi üzlet újranyitása jól jöhetne az északi diktatúrának.
Dél-Koreának mindeközben figyelnie kell az Egyesült Államokra, teljesen nem tudja függetleníteni magát a szövetségestől, hiszen biztonsága nagyon nagy részt Washington katonai erejétől függ. Éppen ezért kockázatos belemennie olyan üzletbe, ami az amerikaiak neheztelését vonja maga után.
Végső soron sok múlik azon, hogy a nemzetközi közösség és az Egyesült Államok elfogadja-e, hogy Észak-Koreában jelenleg Kimet megbuktatni rövid távon nem lehet. Az országon belül – már amennyire ezt az országon kívülről meg lehet ítélni – nem látszik olyan erő, ami elsöpörhetné a jelenlegi diktátor nagyapja által megalapított rendszert, egy esetleges háború pedig még atombomba bevetése nélkül is olyan hatalmas áldozatokkal járna, ami kétségessé teszi, hogy megérné-e komolyan megpiszkálni Észak-Koreát.
