A napokban Észak-Korea és az Egyesült Államok szembenállása kapcsán szóba került a „nukleáris indítógomb” kérdésköre. Mint két óvodás, aki egymást akarja túllicitálni, úgy jelentette be először Kim Dzsongun, hogy immár neki is van, mire Donald Trump azzal válaszolt, hogy neki nagyobb van, erősebb, és az övé működik is.
De hogyan is történik a valóságban egy nukleáris csapás elindítása? Tényleg elég egy – politikai berendezkedéstől függően – felhatalmazott vagy „felkent” vezető gombnyomása, hogy útjukra induljanak szörnyű terhükkel a rakéták, hamuvá változtatva az ellenséges célpontokat? Az amerikai akciófilmekben látott jelenetekkel és napjaink ezt idéző politikai kommunikációjával szemben a válasz sokkal bonyolultabb – mármint az alapján, amit a titkosság miatt tudni lehet.
A nukleáris fegyverek bevetése – éppen a súlyos, mondhatni példátlan következmények miatt – olyan eljárássor végén történhet meg, amely többszörösen biztosítva van a félreértések elkerülése végett, ugyanakkor a gyors reakcióidő érdekében a lehetséges esetekhez előre meg van tervezve. Bizonyos feltételek teljesülése esetén előremozdul a folyamat a harckészültség fokozásától és az ahhoz tartozó konkrét gyakorlati lépésektől kezdve egészen addig, hogy megtörténik a nukleáris fegyverek célba juttatása és tényleges robbanása. A rendszerben természetesen minden szinten emberek foglalnak helyet, a legfelső politikai döntéshozataltól a fegyver alkalmazását végrehajtó, akár meglehetősen alacsony rendfokozatú és beosztású katonáig, de ők is kidolgozott protokoll szerint teszik a dolgukat. Az emberek jelenléte persze nyújt némi rugalmasságot is, hiszen mindig lehetnek váratlan fordulatok az események menetében, de a legalapvetőbb szempont ettől még a rögtönzés elkerülése, illetve a felhatalmazás nélküli bevetés ellehetetlenítése. Ezért jellemző a rendszerekre, hogy minden szintjükön két személy beleegyezése és az általuk hordozott eszközök – kódtáblák – szükségesek a továbblépéshez.
Jó példa erre az Egyesült Államokban 1961 és 2003 között alkalmazott – természetesen rendszeresen frissített – úgynevezett Különálló egyesített hadműveleti terv (SIOP), illetve ma már másképp nevezett, de ugyanazt a funkciót betöltő utódai, amelyek egyfajta kottaként leírnak mindent, ami a nukleáris háború megvívásához szükséges, a döntéshozatal rendjétől a fegyvereken és a hordozóeszközökön át a kommunikációs csatornákig, a hitelesítési eljárásoktól a konkrét célpontokig.
Ami pedig a vezetők keze ügyében lévő „nukleáris indítógombot” illeti, nem lehet egyszerűen elintézni a dolgot. Sokkal inkább egy mobil kommunikációs eszközről, számítógépes terminálról lehet beszélni, amely állandóan a felhatalmazott személyek közelében van (az állam- és kormányfők mellett jellemzően a védelmi miniszterről, esetleg a vezérkari főnökről lehet szó), és lehetővé teszi a folyamat irányítását, az egyes fázisokban meghozott döntések továbbítását. Ha hinni lehet a kiszivárgó értesüléseknek, ez egy masszív diplomatatáskában van, amelyet a döntéshozó egyik segédje hordoz, illetve segít annak kezelésében. Az is valószínű, hogy a „végső gombnyomás” nem itt történik meg, hanem az adott csapásra utasított fegyverrendszerek személyzete hozza működésbe – indítókulcsokkal biztosított – kapcsolóit.
