A hatvanhat éves Szkripalt 2010-ben fogadta be az Egyesült Királyság, miután a nekik való kémkedésért orosz börtönben ülő volt hírszerzőt (és három társát) kicserélték tíz olyan orosz kémre, akiket az amerikaiak kapcsoltak le, írja a CNN. Szkripalra egy Salisburyben lévő bevásárlóközpont padján görnyedve találtak rá lányával együtt, mindketten eszméletlenek voltak. Az orosz KGB-utód Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) az ezredesi rangú Szkripalról elfogásakor kiadott közleményében így írt: „Kémkedés formájában megvalósított hazaárulásért ítélték el. A tettei komoly károkat okoztak a nemzetbiztonságnak és a védelemnek.”
Szkripalt valószínűleg 2004-ben szervezte be az MI6 (az angol kémelhárítás), miután lefülelték. Az elkövetkező években legalább százezer dollárt fizettek neki szolgálataiért, ő pedig cserébe több tucat volt kollégáját buktatta le, akiket nyugati országokba telepítettek. Emellett sok információt átadott a titkos kémtalálkozók helyszíneiről és a használt jelszavakról is. 2010 óta él az Egyesült Királyságban.
Noha még semmi biztosat nem tudni jelenlegi válságos állapotának okairól (a rendőrség még személyazonosságát sem volt hajlandó elismerni, sem pedig a méreg természetéről nem adtak tájékoztatást), kevesen vannak, akik nem volt főnökeit sejtik a háttérben. Ezt látszik alátámasztani a Putyin számára kényelmetlenné vált emigráns oroszok sorának múltbéli megmérgezése is. A leghíresebb mind körül Alekszandr Litvinyenko, aki ugyancsak az FSZB-től szökött el, ugyancsak az Egyesült Királyságban kapott menedékjogot, és ugyancsak minden előzmény nélkül lett rosszul.
A vizsgálatok kiderítették, hogy halálos radioaktív sugárzású polónium-210 izotóp jutott a szervezetébe. Minthogy ez nem az a fajta méreg, amelyet bármelyik patikában beszerezhetünk, kevés kétség maradt afelől, hogy Oroszország áll a háttérben. Három héttel a megbetegedése után halt meg, az akut sugárbetegség egyértelmű tüneteit mutatva. Először talliummérgezésre gyanakodtak, de a vizsgált vizeletmintájában a gamma-spektroszkóp nem mutatott ki semmit. Csak véletlenül vették észre, hogy a minta alfarészecskéket viszont sugároz, ami a polónium-210 egyértelmű jele. Ennek előnye (már a mérgezők szempontjából), hogy az alfasugárzás még egy papírlapon sem hatol át (így a bőrön sem), ezért kívülről láthatatlan a konvencionális sugárdetektorok számára. Polóniummal korábban soha nem mérgeztek meg senkit – legalábbis ilyen merényletre nem derült fény. Az általa kibocsátott alfasugárzás olyan ionizáló sugárzás, amely megállíthatatlanul irtja a közelébe kerülő sejteket. Szinte bármely kapcsolat az anyaggal halálos következményekkel járhat, Litvinyenko pedig egy csésze teában itta meg.
A polónium talán különleges volt (és egyesek szerint szándékosan azért alkalmazzák, hogy egyértelmű legyen az orosz vezetés szerepe, illetve a lehető leglassabb, legtöbb szenvedést okozó halált váltsák ki a segítségével), de maga a mérgezés nem mondható szokatlannak. Viktor Juscsenko oroszellenes ukrán elnök is hasonlóképpen járt (bár ő túlélte). Az elnökválasztási kampány során Juscsenkót egy bécsi kórházba kellett szállítani, ahol hasnyálmirigy-gyulladást és mérgezést állapítottak meg nála. Juscsenko az oroszbarát ukrán vezetést vádolta a mérgezéssel. A betegség után Juscsenko arca ijesztően eltorzult, felpuffadt. Ebből számos szakértő arra következtetett, hogy dioxinmérgezés lehet a háttérben.
A későbbi elnök vérében egyes jelentések szerint a normális dioxinkoncentráció 6000-szeresét találták. Nem mindenki értett egyet ugyanakkor a dioxinmérgezés diagnózisával. Az osztrák kórház főigazgatója, Lothar Wicke szerint például a arcon látható tüneteken kívül semmi sem bizonyította ezt. Ezután Wicke állítása szerint Juscsenko emberei megfenyegették őt. Mindenesetre a dioxinmérgezést a többség elfogadta, és az ukrán vizsgálat szerint akkor történhetett, amikor Juscsenko a korábbi vezetés tagjaival vacsorázott. Három személyt meg is vádoltak, de ők akkor már Oroszországban tartózkodtak, orosz állampolgárságot kaptak, és nem adták ki őket.
A megmérgezettek sora végtelennek tetszik. Ott van például Jurij Scsekocsikin oknyomozó újságíró és liberális politikus. Ő életét a politikával összefonódó szervezett bűnözés, a korrupció, a politikai megrendelésre végrehajtott robbantások, illetve az FSZB pénzmosó manővereinek leleplezésének szentelte – és ezért életével fizetett. 2003-ban, mindössze néhány nappal az előtt döntötte le a lábáról egy rejtélyes betegség, mielőtt az Egyesült Államokba távozott volna, hogy ott az FBI képviselőivel találkozzon. Tizenhat nap telt el mindössze megbetegedése és halála között.
A hivatalos jelentésben az allergiaszerű Lyell-szindróma szerepelt a halál okaként, de ezt senki sem hiszi el. A moszkvai Központi Klinikai Kórházban ápolták ugyanis, ami köztudottan az FSZB irányítása alatt áll. Betegségének minden részletét államtitoknak nyilvánították, nem adtak ki hivatalosan szövetmintákat, hogy azokat külföldön vizsgálhassák meg. A tünetei mindenesetre nagyon sugárbetegségre utaltak – és így a halál valós oka vélhetően ugyancsak radioaktív mérgezés lehetett. Néhány szövetmintát orosz újságírók mégis ki tudtak csempészni az országból, de a vizsgálatok nem vezettek egyértelmű eredményre.
Szerencsésebben járt évtizedekkel korábban Nyikolaj Koklov, aki ugyancsak KGB-ügynök volt dezertálása előtt. Koklovot azzal bízta meg a KGB, hogy a csapatával ölje meg Frankfurtban az antikommunista Oroszországgal Együtt Érzők Nemzeti Bizottsága nevű emigráns szervezet vezetőjét, Georgij Okolovicsot. Koklov azonban úgy döntött, hogy megtagadja a parancsot, miután beszélt a feleségével, aki azt mondta neki, hogy ha megteszi, amit parancsoltak, akkor gyilkossá válik, és ő nem lesz egy gyilkos felesége. Ezért inkább odament Okolovics frankfurti lakásához és figyelmeztette a gyilkosságra.
Ezt mondta neki: „Georgij Szergejevics! Moszkvából jöttem. A Szovjetunió Kommunista Pártjának központi bizottsága elrendelte az ön megölését. A merényletet az én osztagomra bízták. De én nem engedhetem, hogy megtörténjen.” Megtorlásul Koklov feleségét öt évre munkatáborba zárták, ő magát pedig talliummal próbálták – sikertelenül – megmérgezni. Ez volt az első ismert alkalom, hogy valakit radioaktív anyaggal mérgeztek meg. Koklov azonban életben maradt, és Kaliforniában telepedett le, ahol 2007-ben halt meg.
Nem volt ilyen szerencsés Anatolij Szobcsak, az orosz alkotmány társszerzője, Szentpétervár első demokratikusan megválasztott polgármestere, Vlagyimir Putyin és Dmitrij Medvegyev mentora. Ő a kilencvenes években már egyszer Párizsba szökött, mert a pétervári önkormányzatnál kirobbant korrupciós botrányt koncepciós eljárásnak tartotta, amelynek célja az ő kiiktatása lehetett. Aztán amikor Putyin került hatalomra, 1999-ben visszatért Oroszországba, nyilvánvalóan arra számítva, hogy régi barátja és tanítványa mellett szép perspektívái lehetnek. De egy évvel később hirtelen meghalt. Éppen kampányúton volt a Kalinyingrádi területen, amikor szívrohamot kapott. Ez nem lett volna olyan furcsa, ha nem kapott volna ugyanakkor szívrohamot a közelében tartózkodó két munkatársa is. A két testőrét pedig mérgezéses tünetekkel ugyancsak kórházba szállították. Ők voltak talán a gyilkosok – szól a gyanú –, csak nem tudták elkerülni a mérgezést. Szobcsak felesége független boncolást végeztetett, de annak eredményét soha nem hozták nyilvánosságra. Később az asszony úgy nyilatkozott, hogy a jegyzőkönyvek egy Oroszországon kívüli széfben pihennek – nyilvánvaló életbiztosítási célzattal.
Végül (?) megemlíthetjük Roman Tszepovot is. Ő „üzletemberként” és Putyin bizalmasaként tevékenykedett, amikor a mostani elnök még a szentpétervári tanácsnál dolgozott. Persze kitalálható, honnan ismerték egymást: Tszepov belügyi politikai komisszárként dolgozott, így a KGB-vel is szoros kapcsolatokat ápolt. 1994-ben illegális fegyver- és drogbirtoklás miatt őrizetbe vették, de azt suttogták, hogy a letartóztatás valós oka védelmi pénzek szedése volt. Legalább ötször próbálták meggyilkolni, de Putyin hatalomra jutásával az ő csillaga is magasra emelkedni látszott. Szentpétervár egyik legprominensebb üzletemberévé avanzsált, a kormány számos tagjával ápolt szoros kapcsolatot.
Aztán 2004 nyarán közvetíteni próbált az orosz kormány és a Jukosz olajtársaság között, ami lehet, hogy nem sült el jól. Abból lehet ezt gondolni, hogy az addig érinthetetlennek tartott Tszepov szeptemberben hirtelen meghalt. Éppen ismerőseit látogatta meg a helyi FSZB-irodában, ahol megkínálták egy csésze teával. Még aznap rosszul lett, hányt, hasmenése lett, vérében pedig hirtelen leesett a fehérvérsejtek száma. Két hét múlva halt meg, pontosan ugyanolyan körülmények között, mint Litvinyenko. A boncolás azonosítatlan radioaktív anyaggal történt mérgezést állapított meg.
