Óriáskígyóként sorakoztak egymás mögött a kamionok a Rijádból kivezető kétszer négysávos autópálya melletti porba lehúzódva. Ötven megpakolt teherjármű, rakterükben 592 tonna élelmiszer – gyümölcslé, konzervek, cukor – 208 tonna datolya, 126 tonna orvosi felszerelés. Úti céljuk jó tíz napos vezetés után Jemen.
A déli szomszédra ráfér minden segítség: az országban 2014 szeptembere, a húszi lázadók puccsa óta háború dúl, melyben az ENSZ becslései szerint legalább tízezren veszítették életüket. A népesség kétharmada segélyre szorul, milliók éheznek, ráadásul a lakosságot az elmúlt évtizedek egyik legsúlyosabb kolerajárványa is sújtja, immár több mint egymillió fertőzöttel, és a kétezret is meghaladó számú halottal. A betegség sok folyadékkal egyébként jól kezelhető lenne, de Jemenben az üzemanyagnak, és emiatt tisztítóberendezések által átszűrt víznek is híján vannak. Meg lényegében mindennek. A világ harmadik legjobban felfegyverzett népének csak fegyverből van elég.
Nem ez az első szállítmány Szaúd-Arábiából, szinte hetente indulnak a kamionok. A gazdag olajmonarchia az elmúlt közel három évben összesen 8,2 milliárd dollárnyi (2130 milliárd forint) segélyt juttatott el Jemenbe, ami több mint 85 százaléka az országba befolyó összes támogatásnak. Rijád persze nem pusztán nagylelkűségből nyújt segítséget. Szaúd-Arábia a háborúban is nyakig benne van, hiszen – miután a húszi lázadók elfoglalták az ország területének 80 százalékát, elűzték a törvényesen megválasztott Manszúr Hádi elnököt, és rakétákkal lövik a szaúdi területeket is – 2015-ben egy arab koalíció élén beavatkozott a konfliktusba. A húszikat azonban még mindig nem sikerült legyőzni, a patthelyzetben és a humanitárius katasztrófa kialakulásában tehát a szaúdiaknak is van a felelősségük.
Közben több emberi jogi szervezet is azzal vádolja Szaúd-Arábiát, hogy bombázásaikban civilek is meghaltak. A nem túl precíz, úgynevezett kazettás bombák alkalmazását is a szemükre hányták, amivel szemben az sem jelent kifogást, hogy a húszik is háborús bűncselekményeket követnek el. Sőt, már a nemzetközi nyomás is egyre fokozódik: nemrégiben amerikai szenátorok egy csoportja vetette fel, hogy az Egyesült Államok ne támogassa tovább a jemeni beavatkozást, előtte nem sokkal Németországban merült fel, hogy ne adjanak el többé fegyvert a jemeni háború résztvevőinek. Ebben a helyzetben érthető módon Rijádnak is létfontosságú, hogy javítson a nemzetközi megítélésén – így aztán a segélyszállítmányok is rendre kamerák kereszttüzében, újságírók előtt indulnak útjukra.
Mivel az iszlám öt pillére közül az egyik az adakozás (zakát), Mekka és Medina földjén egyébként is nagy hagyománya van a segélyezésnek. Olyannyira, hogy az ENSZ 2017-es évre vonatkozó adatai szerint a közel-keleti királyság a világszerte folyósított összes segély 1,6 százalékát adta (a segélyek forrása egyébként nem a zakát), amellyel a tizedik legbőkezűbb ország. Összehasonlításképpen, ezen a listán messze az első az Egyesült Államok 31 százalékkal, amit Németország (12), az Egyesült Királyság (8,5) és Japán (3,15) követ, majd egyre jobban besűrűsödik a „mezőny”. A támogatások elosztására a 2015-ben a trónt elfoglaló Szalmán király életre hívta a Szalmán Király Humanitárius Segélyezés Központot, amely – 40, főként muszlim többségű országban, köztük Szíriában, Szomáliában, de például Lengyelországban is – eddig közel egymilliárd dollár (300 milliárd forint) segéllyel támogatta a rászorulókat. Hiába azonban a csillagászatinak tűnő összegek – és ezek csak az állami támogatások, melyeken kívül civil szervezetek, magánszemélyek is adakoznak – úgy tűnik, segélyből sosem elég.
Márpedig legyen egy állam bármilyen gazdag is, egy pénznyelőbe azért senki nem önti szívesen a javait. Ezt felismerve a múlt héten megrendezett első Rijádi Nemzetközi Humanitárius Fórum arra kereste a választ, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni a segélyezést. – Még több pénzzel! – vághatnánk rá azonnal, és persze nem tévednénk nagyot. Azt a nemzetközi konferencia szakértői is mind elismerték, hogy az igények óriásiak, a források azonban korlátozottak. Persze mindig lenne hova fejlődni: ha a segélyekre szánt összeget összevetjük a védelmi kiadásokkal, kiderül, hogy utóbbira legalább százszor annyit költ a világ. Arról nem is beszélve, hogy a fegyverek miatt csak újabb krízisek alakulnak ki.
Van ugyanakkor egy másik fontos oka is annak, hogy a donorok nem szeretnek a zsebükbe nyúlni, mégpedig hogy a segély önmagában nem oldja meg problémákat. Mint a fórum szakértői megállapították, a jelenlegi rendszerrel az a legnagyobb baj, hogy rövidlátó. Keletkezik egy krízis – mondjuk egy természeti katasztrófa nyomán – amire érkezik egy reakció, ám az azonnali, legszükségesebb „tűzoltás” után a problémán túllépnek. Az eredmény? Például, hogy hét évvel a nagy szomáliai éhínség után az elmenekült emberek még mindig táborokban élnek, miközben az afrikai országban újra éheznek.
Mint a nemzetközi segélyszervezetek vezetői rámutattak, a másik gond, hogy a segélyezés során hihetetlen pénzeket emészt fel a logisztika. Dél-Szudánban például az adományok hetven százaléka erre megy el. Tehát hiába gyűjtenek össze akár egymilliárd dollárt, ha abból tényleges segítség alig 300 millió értékben jut el a rászorulókhoz. Már ha egyáltalán eljut. Itt ugyanis belép egy harmadik probléma, hogy a legjobban rászorulókat a legnehezebb – és a legdrágább – elérni. És akkor még nem is számoltunk azzal, hogy az út közben mindenki leveszi a maga sápját, sőt a segélyosztás gyakran hadurak, milíciák kezében van.
A megoldás? Háborúk helyett béketeremtés, reakció helyett megelőzés, segély helyett esély. Nincs új a nap alatt: lényegében azt a gondolatot fogalmazták meg, hogy nem (csak) halat kell adni az éhezőnek, inkább meg kell tanítani halászni őket. Csakhogy ez a gyakorlatban már nehezebben működik. Hogy mennyire nehéz békét teremteni, azt például Szaúd-Arábia is érezheti a saját bőrén Jemenben, ahol egy szinte megnyerhetetlen, kihelyezett (proxy) háborúba keveredett a húszikat támogató Iránnal. Igaz, a természeti katasztrófák előrejelzése fejleszthető, ahogy a veszélyeztetett területek és a lakosság felkészítése, az infrastruktúra kiépítése is. Csakúgy palackos víz helyett lehet kutat fúrni, vagy szűrőket adni, kenyér helyett búzát vetni, segély helyett munkát teremteni, lemondás helyett oktatni és felzárkóztatni, stb. Csak éppen ez is nagyon drága, így végül a kígyó saját farkába harap: ehhez még több pénz kellene.
