A világ pénze sem elég segélyre

Szaúd-Arábia nem csak háborút vív Jemenben, de dollármilliárdokkal is támogatja szomszédját.

Mivel az iszlám öt pillére közül az egyik az adakozás (zakát), Mekka és Medina földjén egyébként is nagy hagyománya van a segélyezésnek. Olyannyira, hogy az ENSZ 2017-es évre vonatkozó adatai szerint a közel-keleti királyság a világszerte folyósított összes segély 1,6 százalékát adta (a segélyek forrása egyébként nem a zakát), amellyel a tizedik legbőkezűbb ország. Összehasonlításképpen, ezen a listán messze az első az Egyesült Államok 31 százalékkal, amit Németország (12), az Egyesült Királyság (8,5) és Japán (3,15) követ, majd egyre jobban besűrűsödik a „mezőny”. A támogatások elosztására a 2015-ben a trónt elfoglaló Szalmán király életre hívta a Szalmán Király Humanitárius Segélyezés Központot, amely – 40, főként muszlim többségű országban, köztük Szíriában, Szomáliában, de például Lengyelországban is – eddig közel egymilliárd dollár (300 milliárd forint) segéllyel támogatta a rászorulókat. Hiába azonban a csillagászatinak tűnő összegek – és ezek csak az állami támogatások, melyeken kívül civil szervezetek, magánszemélyek is adakoznak – úgy tűnik, segélyből sosem elég.

Márpedig legyen egy állam bármilyen gazdag is, egy pénznyelőbe azért senki nem önti szívesen a javait. Ezt felismerve a múlt héten megrendezett első Rijádi Nemzetközi Humanitárius Fórum arra kereste a választ, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni a segélyezést. – Még több pénzzel! – vághatnánk rá azonnal, és persze nem tévednénk nagyot. Azt a nemzetközi konferencia szakértői is mind elismerték, hogy az igények óriásiak, a források azonban korlátozottak. Persze mindig lenne hova fejlődni: ha a segélyekre szánt összeget összevetjük a védelmi kiadásokkal, kiderül, hogy utóbbira legalább százszor annyit költ a világ. Arról nem is beszélve, hogy a fegyverek miatt csak újabb krízisek alakulnak ki.

Van ugyanakkor egy másik fontos oka is annak, hogy a donorok nem szeretnek a zsebükbe nyúlni, mégpedig hogy a segély önmagában nem oldja meg problémákat. Mint a fórum szakértői megállapították, a jelenlegi rendszerrel az a legnagyobb baj, hogy rövidlátó. Keletkezik egy krízis – mondjuk egy természeti katasztrófa nyomán – amire érkezik egy reakció, ám az azonnali, legszükségesebb „tűzoltás” után a problémán túllépnek. Az eredmény? Például, hogy hét évvel a nagy szomáliai éhínség után az elmenekült emberek még mindig táborokban élnek, miközben az afrikai országban újra éheznek.

Mint a nemzetközi segélyszervezetek vezetői rámutattak, a másik gond, hogy a segélyezés során hihetetlen pénzeket emészt fel a logisztika. Dél-Szudánban például az adományok hetven százaléka erre megy el. Tehát hiába gyűjtenek össze akár egymilliárd dollárt, ha abból tényleges segítség alig 300 millió értékben jut el a rászorulókhoz. Már ha egyáltalán eljut. Itt ugyanis belép egy harmadik probléma, hogy a legjobban rászorulókat a legnehezebb – és a legdrágább – elérni. És akkor még nem is számoltunk azzal, hogy az út közben mindenki leveszi a maga sápját, sőt a segélyosztás gyakran hadurak, milíciák kezében van.

A megoldás? Háborúk helyett béketeremtés, reakció helyett megelőzés, segély helyett esély. Nincs új a nap alatt: lényegében azt a gondolatot fogalmazták meg, hogy nem (csak) halat kell adni az éhezőnek, inkább meg kell tanítani halászni őket. Csakhogy ez a gyakorlatban már nehezebben működik. Hogy mennyire nehéz békét teremteni, azt például Szaúd-Arábia is érezheti a saját bőrén Jemenben, ahol egy szinte megnyerhetetlen, kihelyezett (proxy) háborúba keveredett a húszikat támogató Iránnal. Igaz, a természeti katasztrófák előrejelzése fejleszthető, ahogy a veszélyeztetett területek és a lakosság felkészítése, az infrastruktúra kiépítése is. Csakúgy palackos víz helyett lehet kutat fúrni, vagy szűrőket adni, kenyér helyett búzát vetni, segély helyett munkát teremteni, lemondás helyett oktatni és felzárkóztatni, stb. Csak éppen ez is nagyon drága, így végül a kígyó saját farkába harap: ehhez még több pénz kellene.