A narancssárga turbános indiai táncosok lába alatt csak úgy döngött a színpad, még az üvöltő zenén keresztül is. Előttük népes, ám nem túl lelkes közönség állt, mint a cövek. Nem követték a táncot, de még lábuk sem verte a ritmust. Csak a magasra emelt világító telefonok százaival kamerázták az attrakciót. Merthogy ilyet itt, Szaúd-Arábiában sem mindennap látnak.
Az indiai táncosok az idei, 32. Dzsanadrija fesztivál vendégei voltak. Javukra legyen írva, hogy a szívüket kitették, arról igazán nem ők tehettek, hogy a konzervatív iszlám monarchiában nem szokás csak úgy nyilvánosan táncra perdülni. Attól még sikerük volt, jól láthatóan mindenki szájtátva élvezte a show-t. Pontosabban nem is olyan jól láthatóan, hiszen a nők nagy része arcukat is elfedő fátylat, nikábot viselt.
A Dzsanadrija fesztivált minden évben tél végén, tavasz elején – ekkor van elég „hűvös” hozzá – rendezik meg Szaúd-Arábiában, Rijádtól nem messze, egy óriási, kizárólag erre a célra épített területen. Az ünnepségen képviselteti magát az ország 13 régiója, továbbá az Arab-öböl legtöbb állama, és néhány meghívott is (érdekes lenne magyar néptáncot látni a sivatag közepén), idén például India, tavaly Egyiptom, azelőtt Németország. A résztvevők saját kultúrájukat, hagyományaikat, ételeiket mutatják be, sőt a díszvendégekről a szállodákban kulturális fórumokat, előadásokat is tartanak.
A hagyományőrző fesztiválon rajtuk kívül külön pavilonokkal vonulnak ki például a minisztériumok, a különféle intézmények, a rendőrség és a hadsereg különböző haderőnemei. Én főleg az utóbbiban csemegéztem a mindenféle kiállított fegyver, páncélozott jármű és helikopter között, de a mekkai zarándoklat sátrában is olyan készségesen magyarázták el, hogyan vehetnék részt a haddzson, hogy csendben bólogatva nem volt szívem bevallani, nem is vagyok muszlim. Gyakorlatilag tehát
a Dzsanadrija egy afféle szaúdi május elseje, persze sör és körömpörkölt nélkül, viszont ugyanúgy rengeteg étellel, itallal, játékkal, kipakolt áruval és szórakozással.