A narancssárga turbános indiai táncosok lába alatt csak úgy döngött a színpad, még az üvöltő zenén keresztül is. Előttük népes, ám nem túl lelkes közönség állt, mint a cövek. Nem követték a táncot, de még lábuk sem verte a ritmust. Csak a magasra emelt világító telefonok százaival kamerázták az attrakciót. Merthogy ilyet itt, Szaúd-Arábiában sem mindennap látnak.
Az indiai táncosok az idei, 32. Dzsanadrija fesztivál vendégei voltak. Javukra legyen írva, hogy a szívüket kitették, arról igazán nem ők tehettek, hogy a konzervatív iszlám monarchiában nem szokás csak úgy nyilvánosan táncra perdülni. Attól még sikerük volt, jól láthatóan mindenki szájtátva élvezte a show-t. Pontosabban nem is olyan jól láthatóan, hiszen a nők nagy része arcukat is elfedő fátylat, nikábot viselt.
A Dzsanadrija fesztivált minden évben tél végén, tavasz elején – ekkor van elég „hűvös” hozzá – rendezik meg Szaúd-Arábiában, Rijádtól nem messze, egy óriási, kizárólag erre a célra épített területen. Az ünnepségen képviselteti magát az ország 13 régiója, továbbá az Arab-öböl legtöbb állama, és néhány meghívott is (érdekes lenne magyar néptáncot látni a sivatag közepén), idén például India, tavaly Egyiptom, azelőtt Németország. A résztvevők saját kultúrájukat, hagyományaikat, ételeiket mutatják be, sőt a díszvendégekről a szállodákban kulturális fórumokat, előadásokat is tartanak.
A hagyományőrző fesztiválon rajtuk kívül külön pavilonokkal vonulnak ki például a minisztériumok, a különféle intézmények, a rendőrség és a hadsereg különböző haderőnemei. Én főleg az utóbbiban csemegéztem a mindenféle kiállított fegyver, páncélozott jármű és helikopter között, de a mekkai zarándoklat sátrában is olyan készségesen magyarázták el, hogyan vehetnék részt a haddzson, hogy csendben bólogatva nem volt szívem bevallani, nem is vagyok muszlim. Gyakorlatilag tehát
a Dzsanadrija egy afféle szaúdi május elseje, persze sör és körömpörkölt nélkül, viszont ugyanúgy rengeteg étellel, itallal, játékkal, kipakolt áruval és szórakozással.
Hogyan mulat a szaúdi ember? Hinnénk vagy sem: majdnem úgy, mint az európai. A fesztivál széles utcáin még este 10-11 óra felé is nagy volt a tömeg, a férfiak és nők ezen a napon egyáltalán nem voltak elkülönítve. Sőt, még ilyentájt is rengeteg volt a gyerek, igaz, a Közel-Keleten a forróság miatt egyébként is megszokott az éjszakába nyúló életmód. Ettek, ittak, beszélgettek, vásároltak, sétáltak és nézelődtek. Persze a fesztiválon is jelen volt a vallás, ám míg az egyik sarkon kisebb tömeg imádkozott, a következőn már elemi hangerővel dübörgött valamiféle csörömpöléshez hasonló elektronikus zene. A Dzsanadrija fénypontja egyébként állítólag a tevefutam, ám erről sajnos ottjártunkkor már lekéstünk.
Mi több, elkeseredésemre egyetlen tevét sem láttam. – Hülyéskedsz, nem igazán használunk már tevéket! Nagyon drágák – hűtötte le a kíváncsiságomat a labirintusszerű fesztiválon kísérőmnek szegődő Maram. Az önkéntesként dolgozó egyetemista lány csak abaját (hosszú, bő fekete ruhát) és hidzsábot (haját eltakaró fejkendőt) viselt, arcát azonban szabadon hagyta, így nem állhattam meg, hogy ne használjam ki az alkalmat, és ne faggassam erről egy kicsit.
Egyébként inkább durva becslésnek, mint statisztikának nevezhető megfigyeléseim szerint ezzel még inkább kisebbségben van, a nők többsége Szaúd-Arábiában elfátyolozza arcát. Ezt alátámasztják a felmérések is,
egy 2014-es amerikai kutatás szerint a szaúdiak 63 százaléka gondolja úgy, hogy a nőknek nikábot kell viselniük, és csak 3 százalék engedné meg, hogy látszódjon a hajuk.
– Engem nem tudnának rákényszeríteni sem. Próbáltam, de úgy éreztem megfulladok – rázta a fejét Maram. Hozzátette, ettől ne higgyem, hogy mindenkit kényszerítenek a nikábra, rengetegen önként viselik. – És legalább nem kell sokat gondolkozni, hogy mit vegyél fel – mondta nevetve. A viseletnek van még egy következménye: a nők kivétel nélkül nagyon erősen sminkelik magukat, még a nikáb vékony csíkja mögül kivillanó szemek is mindig erősen festettek. Sőt, mintha plasztikázott arcot is többet láttam volna, mint Európában.
Az árusok díszes ruhákat is árultak, holott a nők mind egyszerű feketében jártak, legfeljebb a fejdíszük csempészett némi színt az öltözékükbe. – Ezeket nem hordja az utcán senki. Legfeljebb a kislányok – ismerte el Maram is vállát vonogatva. Azért ha leszámítjuk a ruhát, ő is olyan volt, mint bármelyik mai egyetemista: még azt a bűvészmutatványt is végrehajtotta, hogy miközben az egyik telefonjával beszélgetett, a másikkal üzenetet írt. Szaúd-Arábia egyébként ebből a szempontból sincs elzárva a világtól,
mindenkinek okostelefonja van, a legtöbb helyen van internet, ami csak részben cenzúrázott, akár az országgal kapcsolatos negatív híreket is könnyedén olvashat az ember.
De a sajtó mostanában inkább az új trónörököstől, a fiatal Mohamed bin Szalmántól, és reformjaitól hangos.
– Az eszembe sem jutott, hogy katona legyek – mondta Maram arra a hírre reagálva, hogy bizonyos területeken és szigorú feltételekkel ugyan, de már nők is bevonulhatnak. – Annak viszont nagyon örültem, hogy végre itt is vezethetek. Eddig erre csak Bahreinben volt lehetőségem – örvendezett. A lány úgy vélte, a generációja már sok mindenben másképpen gondolkozik, nem olyan konzervatív, és ezzel együtt lassan az ország is megváltozik. – És a négy feleség? – firtattam. – Soha! Még egy másik nőt se tudnék elviselni a férjem mellett, nemhogy hármat! – fakadt ki, hozzátéve, hogy a többnejűség általánosan is egyre ritkább, bár nagyapjának még például két felesége volt.
Mire néhány óra alatt bejártuk a fesztivál minden zegét-zugát, egészen jól megismerkedtünk. Búcsúzáskor azért nem fogtunk kezet, és Facebookon sem jelöltük be egymást. Csak beszélgettünk egy jót, mint házigazda a vendéggel.
