Fél lábbal már a börtönben a volt brazil elnök

Lula da Silvának börtönbe kellene vonulnia, de ő a közelgő választások legesélyesebb jelöltje.

A hadsereg barátságát Lula és szintén baloldali utódja, Dilma Rousseff is kereste, amikor korszerűsíteni akarván a légierő vadászgépeit, előbb francia Rafale, majd végül a svéd Gripenek megvásárlása mellett döntöttek. A légierő vezetése és a hadsereg vezérkara viszont az amerikai vadászgépeket akarta, és akkor lázadtak fel, amikor Dilma nem sokkal mandátumának lejárta előtt orosz légvédelmi rakétarendszert vásárolt.

Közben a lakosságnak kezd elege lenni a korrupcióból, amely az ezredfordulóra a brazilok cinikus véleménye szerint is valóban demokratikus lett, ugyanis mindenki részesedett belőle. Ezt igazolta 2005-ben a mensalão-, vagyis a havi kenőpénzes botrány. A brazil törvényhozásban sok párt szavazatát többek között így vásárolta meg a kormányzó baloldali párt. Végül megeredt sok vád alá helyezett politikus nyelve, és sorra mártották be egymást. Így kezdődött az Automosó eljárássorozat, amelyből már Lula sem maradt ki, hiába próbált meg mindent.

Az igazságszolgáltatás igyekszik megtartani pártatlanságát, és már több eljárás zajlik a két éve lemondatott Dilmát váltó jobboldali Michel Temer, az ideiglenes és rendkívül népszerűtlen elnök ellen is. Megszólalt a szlovén Drago Kos, az OECD korrupcióellenes részlegének vezetője is, aki szerint nagyon rossz üzenet volna, ha Lula mégsem kerülne börtönbe. A latin-amerikai térség így is egyedülálló rekordot állított be, hiszen eddig 11 exelnök ellen zajlik per vagy már el is ítélték őket, és öt fővel Peru a listavezető

Az események tükrében az Oxfordi Egyetem brazil tanulmányokkal foglalkozó tanára, Timothy J. Power figyelemre méltó elemzést közölt a múlt héten. Tanulmányozta a diktatúra után parlamenti küszöb meghatározása nélkül alapított pártokat és véleménye szerint túl sok van belőlük. Szerinte hamarosan csak kettő fog megmaradni a jelenlegi 35-ből, amelyek gyakran akadályozzák az érdemi munkát és a korrupció melegágyai. Vagyis pontosan ugyanannyi, ahány a katonai diktatúra idején működött.