A közel-keleti amerikai fegyveres intervenciók és az általuk keltett káosz bő két évtizede után átrendeződőben van a Közel-Kelet geopolitikája – ezt a mintegy két éve érvényben lévő megállapítást támasztotta alá újfent a török, az orosz és az iráni elnök mai ankarai csúcstalálkozója. Recep Tayyip Erdogan, Vlagyimir Putyin és Haszan Róháni annak a három hatalomnak a politikai vezetője, melynek együttműködésétől minden bizonnyal nagyon sok függ az elkövetkező években a térségben, ahol az Egyesült Államok képessége, szándéka és hitele a stabilitás megteremtésére és garantálására mára egyszerűen elkopott. Mindenekelőtt Szíriában, ahol az úgynevezett „arab tavasz” a legnagyobb, leghosszabb és a külső hatalmi beavatkozás által leginkább befolyásolt konfliktust eredményezte, merül föl a kérdés, hogy tud-e ez a trió elfogadhatóbb alternatívát nyújtani az euroatlanti demokráciákkal és azok legszorosabb helyi szövetségeseivel szemben.
A török, az orosz és az iráni államfő közös nyilatkozatában ezért Szíria függetlenségének és területi egységének megőrzését hangsúlyozta, síkra szállt az újjáépítés támogatása mellett, de segítséget ígért az országnak „a szabad választások és a politikai rendezés útján” is. Mindennek azért van jelentősége, mert a három hatalomnak erősen eltérő, helyenként ütköző érdekei vannak. Törökország azon dolgozik, hogy ne jöhessen létre kurd entitás, egyúttal a szunnita muszlimok vezető szerepére pályázik, szemben az öbölbéli arab olajmonarchiákkal; Oroszország a nagyhatalmi státusához nélkülözhetetlennek ítélt földközi-tengeri kijáratát őrzi, és befolyását állítja helyre az arab világban; Irán pedig síita védhatalomként és az Izraellel való rivalizálás jegyében lép fel.
Az együttműködés sikerének kulcsa, hogy meg tudják-e őrizni konfliktusmentesen viszonyukat, elkerülni az olyan – Nyugatról alighanem nagy örömmel kísért – epizódokat, mint a 2015. novemberi, amikor is egy orosz harci gép törökök általi lelövését a feszült szembenállás hónapjai követték. Míg ez a probléma iráni–orosz vonatkozásban nem tűnik jelentősnek, épp az említett incidens vagy az ankarai orosz nagykövet nagy nyilvánosság előtt történt meggyilkolása miatt ez nem mondható el a török–orosz relációról. Putyin láthatóan óvatosan, lépésről lépésre haladt a kapcsolatok helyreállításában, s olyan, nagyívű közös projektekre helyezi a hangsúlyt, ahol a vesztenivaló nagysága a minimumra csökkenti egy esetleges „török csel” valószínűségét. Ilyen hosszú távú elkötelezettséget, a „béke kényszerét” teremtené meg az SZ–400-as légvédelmi rendszer eladása Ankarának (egy NATO-tagországnak, az új hidegháború küszöbén!), a Török Áramlat gázvezetéknek, illetve Törökország első atomerőművének megépítése, melynek alapkövét Akkuyuban kedden „távvezérléssel”, videóüzenetben tette le az Ankarában tartózkodó Erdogan és Putyin.
