A közel-keleti amerikai fegyveres intervenciók és az általuk keltett káosz bő két évtizede után átrendeződőben van a Közel-Kelet geopolitikája – ezt a mintegy két éve érvényben lévő megállapítást támasztotta alá újfent a török, az orosz és az iráni elnök mai ankarai csúcstalálkozója. Recep Tayyip Erdogan, Vlagyimir Putyin és Haszan Róháni annak a három hatalomnak a politikai vezetője, melynek együttműködésétől minden bizonnyal nagyon sok függ az elkövetkező években a térségben, ahol az Egyesült Államok képessége, szándéka és hitele a stabilitás megteremtésére és garantálására mára egyszerűen elkopott. Mindenekelőtt Szíriában, ahol az úgynevezett „arab tavasz” a legnagyobb, leghosszabb és a külső hatalmi beavatkozás által leginkább befolyásolt konfliktust eredményezte, merül föl a kérdés, hogy tud-e ez a trió elfogadhatóbb alternatívát nyújtani az euroatlanti demokráciákkal és azok legszorosabb helyi szövetségeseivel szemben.
A török, az orosz és az iráni államfő közös nyilatkozatában ezért Szíria függetlenségének és területi egységének megőrzését hangsúlyozta, síkra szállt az újjáépítés támogatása mellett, de segítséget ígért az országnak „a szabad választások és a politikai rendezés útján” is. Mindennek azért van jelentősége, mert a három hatalomnak erősen eltérő, helyenként ütköző érdekei vannak. Törökország azon dolgozik, hogy ne jöhessen létre kurd entitás, egyúttal a szunnita muszlimok vezető szerepére pályázik, szemben az öbölbéli arab olajmonarchiákkal; Oroszország a nagyhatalmi státusához nélkülözhetetlennek ítélt földközi-tengeri kijáratát őrzi, és befolyását állítja helyre az arab világban; Irán pedig síita védhatalomként és az Izraellel való rivalizálás jegyében lép fel.
Az együttműködés sikerének kulcsa, hogy meg tudják-e őrizni konfliktusmentesen viszonyukat, elkerülni az olyan – Nyugatról alighanem nagy örömmel kísért – epizódokat, mint a 2015. novemberi, amikor is egy orosz harci gép törökök általi lelövését a feszült szembenállás hónapjai követték. Míg ez a probléma iráni–orosz vonatkozásban nem tűnik jelentősnek, épp az említett incidens vagy az ankarai orosz nagykövet nagy nyilvánosság előtt történt meggyilkolása miatt ez nem mondható el a török–orosz relációról. Putyin láthatóan óvatosan, lépésről lépésre haladt a kapcsolatok helyreállításában, s olyan, nagyívű közös projektekre helyezi a hangsúlyt, ahol a vesztenivaló nagysága a minimumra csökkenti egy esetleges „török csel” valószínűségét. Ilyen hosszú távú elkötelezettséget, a „béke kényszerét” teremtené meg az SZ–400-as légvédelmi rendszer eladása Ankarának (egy NATO-tagországnak, az új hidegháború küszöbén!), a Török Áramlat gázvezetéknek, illetve Törökország első atomerőművének megépítése, melynek alapkövét Akkuyuban kedden „távvezérléssel”, videóüzenetben tette le az Ankarában tartózkodó Erdogan és Putyin.
A Szíriában jelenleg legtöbb katonát állomásozó országok vezetői (Moszkva és Teherán a damaszkuszi rezsimet támogatja, Ankara kurdellenes műveletet hajt végre északon) azzal azonban tisztában vannak, hogy mintegy kétezer egyenruhással az Egyesült Államok is jelen van Szíriában, az ország területének mintegy negyedét uraló kurd–szunnita arab „demokratikus” erők felett bábáskodva. Bár Donald Trump amerikai elnök a napokban ellentmondásos üzeneteket küldött ezek kivonásáról vagy maradásáról, a bevett washingtoni elit álláspontja töretlen ebben a kérdésben: ha Basár al-Aszad rendszerének megbuktatása kudarcot vallott is, tartani kell a megszerzett a pozíciókat. Ebből fenyegethetik az Irán–Irak-Szíria–Libanon „síita tengelyt”, leköthetik Oroszország értékes erőforrásait, illetve a kurdokkal sakkban tarthatják az euroatlanti rendszertől függetlenedő, „neoottomán” ambíciókat dédelgető Törökországot.
