Nekimegy Brüsszelnek, és vaskosan cigányozik

Hamarosan véget ér a szlovák soros elnökség. Fico szeret odaszúrni, ezúttal épp nem a magyaroknak.

Az Európai Parlamentben elmondott beszédét megelőzően hazájában még keményebben fogalmazott, méghozzá a cigányokkal kapcsolatban, amint arról hírt is adtunk.

Toleranciahatárok

Fico mindenesetre megragadta azt a pillanatot, amikor a politikailag korrekt nevű troll lázas betegen, ha ugyan nem dögrováson nyomta az ágyat. Ebben a merényletekkel mérgezett, a migránskérdést megoldani nem képes Európában a rendre való igény képtelenül fölerősödött, mert az emberek félnek. Körmendy Zsuzsanna vezércikke.

A Kotlebáékat megszégyenítően erős nyilatkozatban olyan mondatok szerepelnek többek között, mint hogy „nem toleráljuk tovább azokat az embereket, akik visszaélnek a szociális rendszerrel, akik zaklatják a törvénytisztelő polgárokat, zavarják a nyugodt életet a városokban és a falvakban. Elég volt a toleranciából”. Való igaz, Fico sosem volt a politikailag korrekt beszéd bajnoka, ám tény az is, hogy a cigánysággal kapcsolatos rendkívül súlyos problémákat eddig előszeretettel söpörte a szőnyeg alá a mindenkori szlovák vezetés. Pozsony térsége épült, szépült, Kelet-Szlovákiával viszont úgy tettek, mintha nem is létezne, pedig a romák ottani életkörülményei – sokszoros személyes tapasztalat alapján is állíthatom – a borsodi, szabolcsi helyzetnél is durvábbak. Nem túlzás az ottani telepeket a latin-amerikai favellákhoz hasonlítani, még ha a közbiztonság szerencsére azért még mindig jobb a hűs Tátra árnyékában. Időről időre érkeztek hírek a cigányok úgynevezett éhséglázadásáról, a roma asszonyok sterilizálásáról vagy falépítésekről. De a nagypolitikában sokkal gyakrabban játszották ki a magyar kártyát, tüntették fel a feszültségek, nehézségek okaként a nyelvhasználati kérdéseket vagy a kettős állampolgárság ügyét, mint beszéltek a mérhetetlen nyomorról és leszakadásról. Nyilván előbbi egyszerűbb, kényelmesebb volt, a magyarság jelentette a puhább ellenállást.

Pozsony hozzáállása és a magyar nemzetpolitika is változott azonban az elmúlt években, utóbbi érdemeit és hibáit hosszasan lehetne sorolni. A (korábbi) megosztás, a budapesti politika kivetítése, a kormányzati rendszeren belül is kirajzolódó megannyi törés nem könnyítette meg a nemzetpolitikai érdekek érvényesítését, és sokan bírálták Orbán Viktorékat amiatt is, hogy a nagyobb, geopolitikai érdekeknek (migráció, energetika) alárendelték mondjuk a magyar iskolák vagy a nyelvhasználat ügyét. A bírálatoknak van alapja, ám épp szlovák viszonylatban a legalább mutatkoznak eredmények: talán a közös ügyeknek, akár sikertörténeteknek is köszönhetően Pozsony ma elnézőbb a számunkra fontos, korábban nagy vitákat okozó kérdésekben. Számszerűen kimutatható, hogy töredékére esett például a második állampolgárság felvétele miatt indult eljárások ügye. A szlovákok máig tiltják a kettős állampolgárságot, sőt, a szlovák állampolgárság elvételével büntetik, és sokszor büntették is azt – a közelmúltból azonban több olyan esetről is hallottunk, amikor az útlevelét saját maga leadni készülő nemzetiségi (alkalmasint magyar) lakos felé csak legyintett az ügyintéző.

Vagyis mások lettek a prioritások, aminek alapvetően mégiscsak érdemes örülnünk. Ez nagy lépés nekünk, kis lépés európai mércével mérve. A magyar kormány és feje gyakran hangoztatja, hogy térségünk „reneszánszát éli, folyamatosan és dinamikusan fejlődik és erősödik”. Ez jó, és mindannyiunk érdeke, hogy Közép-Európa biztonságos sziget maradjon. Azt gondolni azonban Budapesten vagy Pozsonyban, hogy térségünk a belpolitikával túl erősen átitatott kemény szavaktól a világpolitika egyik meghatározó szereplőjévé válik, egyelőre erős aránytévesztés.

(Jövő évtől Málta a soros elnök.)