Nincs az a hely, ahol ne szúrnánk ki „a bringást”. Legutóbb római tudósítóként jegyeztem meg külön is a nevét annak a bíborosnak, aki a konklávét megelőző egyeztetésekre biciklivel jár be a Vatikánba, Philippe Barbarinnek hívják Lyon érsekét.
Rómáig nem kell elrepülni, a munkahelyemen is van egy ilyen bringás, Nádai Lacinak hívják; a néha extrém megjelenésű, kőkemény, mégis tök jámbor srác, lapunk nyelvhelyességének őre évek óta felülmúlja saját előző évi teljesítményét kilométerszámban. Bringásként azért csak piszkált egy kicsit, hogyan jutott egyről a kettőre, ötről a hatszázra, 13-ról a 14 ezer kilométerre. Megnyugtató választ kaptam arra a kérdésre is, hogy magának szerel-e a menő.
– Hogyan jutottál el az ipari mennyiségű kerékpározáshoz?
– Nem egészen 4 évvel ezelőtt vettem egy bringát. Ülőmunkát végzek egy irodában, azt gondoltam, hogy egy héten egyszer vagy kétszer betekerek a munkahelyemre a bő 17 kilométerre lévő lakásomtól. Az első úttól olyan izomlázam lett, hogy azt sem tudtam, hogy kell leszállni a bicikliről. Ezért másnap is bejöttem biciklivel... Aztán harmadnap is. Hamar „rájöttem”, hogy most már nem kell leszállnom a bringáról. Két hónapja bicikliztem, amikor kitaláltam, hogy lekarikázom Budapestről a szüleimhez Miskolcra, persze Kékestetővel és a Bükk-fennsíkkal fűszerezve. Sikerült, azóta lövögetem be a távokat magamnak.
– De hogyan vált napi gyakorlattá a biciklizés? Az első tekerésnél tudatosult benned, hogy mi lesz ebből?
– Dehogy tudatosult, mondom, levegőt sem kaptam. Aztán gyorsan belejöttem, mert autóm nincs, a tömegközlekedéssel viszont volt már tapasztalatom, tizen pár évig; télen hóban, ónos esőben hamarabb érek be kerékpárral, mint hogyha elkezdeném a buszt várni. Sokat nem kellett gondolkodnom, hogy végleg váltsak-e. Egyébként jól is érzem magam, mert nem lökdösnek, nem zaklatnak, nem piszkálnak, megyek szépen a saját tempómban.
– Hát ez az. Elég csúnya egy telünk volt márciusban. Hogy tudsz így is bringára ülni?
– Az ajtón én sem megyek ki mindig szívesen. De egyrészt fizikailag, egészségileg ad egy pluszt az embernek, nem is kifejezetten a kerékpározás, hanem maga a mozgás, a sport. Amikor kijövök szakadó esőben az épületből vagy a fűtött szobából, akkor sem kell több pár száz méternél ahhoz, hogy ne pusztán a fizikai, egészségügyi pluszt adja meg a tekerés, hanem lelkileg is kikapcsoljon. Oldódik a stressz, teljesen rendbe tesz, egyensúlyba rak. Amint megtalálom a lelkem komfortzónáját, már mindegy, hogy esik az eső vagy fúj a szél. Tényleg könnyebb megoldásnak tűnik a csukott ablak mögött sóhajtozni, ma esik, ma fúj, ma meleg van, az viszont sokkal többet hoz, ha kifogáskeresés helyett felülsz és tekersz. Ugyanolyan jó érzéssel gondolok vissza arra, amikor a júliusi rekkenő hőségben fröcsögött a megolvadt szurok a kerekek alól, mint amikor ónos esőben, mínusz nyolc fokban sikerült nyeregben maradni.
– Ki lehet zárni a ronggyá ázást ennyire? Vagy az izzadást?
– Az izzadást könnyen, mert nem vagyok izzadékony. Ha elázom, azt szomorúan tudomásul veszem, aztán a radiátorra akasztgatom a cuccokat.
– Van a szélsőséges hőmérsékleti, időjárási viszonyokra külön-külön bringád?
– Három biciklim van, ezek közül az egyik szobadísz. Az volt az első, amit vásároltam, és az első télen olyan szinten leharcoltam, hogy túl sokat kellene rákölteni. Én alapvetően az országúti kerékpározásnak vagyok a hódolója, így a másik két bringa is hasonló, amit használok. Az egyik egy cyclocross. Ez egy országúti formájú bicikli, amit eredetileg terepversenyre találtak ki. Azért jó, mert novembertől márciusig a téli viszonyok között is lehet használni szélesebb és bütykösebb gumival, nyáron a gumikat kell rá visszacserélni. Eleve nem volt gyenge minőségű a biciklim, amivel most vagyok, és sokat fejlesztettem rajta; a másik biciklim az egy felső kategóriás karbon, azzal versenyezni szoktam.
– Melyik kapcsol ki jobban? A közlekedési vagy a versenyzés célú tekerés? Az emberek és a város nézegetése vagy a határaid feszegetése?
– Jó kérdés. Ha a városon belül edzek, mondjuk a Népligetnél, akkor a monotóniát kell megtörni. Annyira nem szórakoztató. Amikor a harmincadik kört teszed, és ugyanazokat a fákat látod, meg ugyanazokat a csöveseket a bokor tövében, az eléggé egyhangú. Azért szeretek közlekedni a városban is. Ám annak is megvan a varázsa, amikor az ember elindul, és egy menetben megtesz 300-400 kilométert, s a vaksötétben várja a következő fénypontokat, településeket adott esetben.
– Mi fedezi az ehhez szükséges energiát? Fekete Laci módjára 8 kiló hús és egy alom tojás a reggelid?
– Az edzettséghez sokat kell tekerni, de ami legalább ennyire fontos, az a táplálkozás; a fehérje, a szénhidrát, a vitaminok, az ásványi anyagok megfelelő mennyiségű bejuttatása a szervezetbe. Lassan egy éve, hogy átálltam a vegán étrendre, tehát minden állati eredetű élelmiszert száműztem az étkezéseimből. Az energiámat természetes úton, teljes értékű tápanyagokból nyerem. Sokkal erősebb, kitartóbb, egészségesebb lettem.
– És a bringádat hogyan tartod karban? Mondjuk mennyit költesz rá?
– Számolni már nem számolom, magam is megijednék, komoly felszerelések vannak a biciklin... Egyébként korántsem csinálok rajta én mindent. Tekerni tudom, a többit végezze hozzáértő. Találtam egy jó szerelőt, akivel jó barátságba keveredtem. Mindhárom biciklit ugyanabban a boltban vettem, és már az elején elkezdtem visszajárogatni. Rájuk bízom, hogy mit kell megcsinálni a gépen; hogy a fék akkor fogjon, amikor kell, az nagyon fontos. A szakember nézze át az egészet, ő ért hozzá.
1972-ben született, 1998 óta a Magyar Nemzet olvasószerkesztője. 2009. május 1-je óta bringázik, azóta bő 47 000 kilométert tekert. 2012 őszétől a Bikeexpress SE versenyzője.
– Számolod, mennyit mész?
– Minden évben többet mentem, mint az előzőben, az első évben 6 ezret, a másodikban 10-et, a harmadikban 12 ezret, tavaly pedig azt hiszem 14 és fél ezer körül voltam. De most versenyre készülök, tehát idén ennél jóval többet kéne tekerni. A munkahely–lakás 35 kilométere minden nap megvan. Emellett igyekszem naponta 60-70-et menni, de most már inkább 100 fölött kéne lenni átlagban.
– Tulajdonképpen miért nem elég a közlekedési célú biciklizés? Mi vitt tovább?
– Nekem a verseny is tulajdonképpen egy szórakozás. Ismerősökkel vagyok együtt és jól érzem magam, csak épp mellé kihajtom a lelkemet. Nem az a célom, hogy minél több érmem legyen, a korom miatt már nem is lehet, egyszerűen jó nekem így. Egy kicsit persze kíváncsi vagyok arra, hogy mit tudok magamból kihozni.
– Napi szinten Budapesten biciklizel. Veszélyesnek tartod-e, illetve mit kell elvárni mindenkitől, aki a forgalomba veti magát két keréken?
– Egyáltalán nem gondolom úgy, hogy a fővárosi kerékpározás veszélyes lenne. Mondjuk én nem túl régen kezdtem, de az elmúlt néhány évben is látványosan javult a biciklisekhez való viszony. Nyilván két dolog azért kell: megfelelő műszaki állapotú, kivilágított bicikli, fogjanak a fékek. A másik az, hogy normálisan kell viselkedni. Tehát el kell dönteni az embernek, hogy ő most kerékpáros akar-e lenni vagy gyalogos. Ha kerékpáros akar lenni, akkor járművel van és az úttesten, nem a járdán bohóckodik a gyalogosok között.
– Hogyan viselkedsz normálisan?
– Két keréken, kerékpárral együtt 80 kiló vagyok, egy autó megvan egy tonna is, de inkább több, és rendkívüli hülyeség lenne azt íratnom a sírkövemre, hogy nekem volt elsőbbségem. Inkább megállok a pirosnál, az elsőbbséget megadom, ha úgy látom, hogy a KRESZ szerint hátrányban lévő autós helyzete jobb. A tapasztalatom az, hogy az autósok nagyon nagy része ha azt látja, hogy én normálisan viselkedem, ki vagyok világítva, akkor ugyanazt adják vissza. Megadják az oldaltávolságot, nem billentenek ki, odafigyelnek rám. A városi bringázást nem gerillaharcként élem meg, amit a többi közlekedő – autós vagy gyalogos – ellen folytatok. Természetesen így is vannak meleg helyzetek, nekem meg szép, erős a hangom, leüvölthetném a hajat a fejéről, de az nem megoldás, se a mutogatás, ráadásul aztán még mindketten nyeljük a stresszt fél órát, és általánosítunk, hogy de agyatlan mindenki más. Célravezetőbbnek tartom a mosolyt. Volt, hogy épp szorítottak volna le, mosolyogva szép napot kívántam, és megköszöntem, hogy ma is segített tapasztaltabb kerékpárossá válnom. Az ember paff lett, nem tudott hová tenni. Esélyes, hogy legközelebb nem célpontként tekint egy bringásra.
– Nagy tempóval mész. Bicikliutat használsz? Tudod, miről beszélek...
– Kerékpársávokat kéne csinálni, nem ezeket a bringa-gyalog utakat. Újpestre tekerve például kifejezetten kevés a használható kerékpárút, amik pedig vannak, életveszélyesek mind a kerékpárosokra, mind a gyalogosokra nézve. Az úttesten biciklizni sokkal kevésbé kockázatos, mint a bringa-gyalog útnak. A fasoroktól, sövényektől nem is látjuk egymást az autósokkal, vannak erre „kiváló” példák, ilyen a Tatai út és a Berlini is. Újpesten a Fóti úton és a Rózsa utcánál kerékpársáv van, ez már nagyon jó, a Kiskörúton is megcsinálták végre, ilyenből legyen minél több. Meg olyanból, aki felül, és tekeri rendületlenül, és közben rájön, hogy jól érzi magát.
