Nincs az a hely, ahol ne szúrnánk ki „a bringást”. Legutóbb római tudósítóként jegyeztem meg külön is a nevét annak a bíborosnak, aki a konklávét megelőző egyeztetésekre biciklivel jár be a Vatikánba, Philippe Barbarinnek hívják Lyon érsekét.
Rómáig nem kell elrepülni, a munkahelyemen is van egy ilyen bringás, Nádai Lacinak hívják; a néha extrém megjelenésű, kőkemény, mégis tök jámbor srác, lapunk nyelvhelyességének őre évek óta felülmúlja saját előző évi teljesítményét kilométerszámban. Bringásként azért csak piszkált egy kicsit, hogyan jutott egyről a kettőre, ötről a hatszázra, 13-ról a 14 ezer kilométerre. Megnyugtató választ kaptam arra a kérdésre is, hogy magának szerel-e a menő.
– Hogyan jutottál el az ipari mennyiségű kerékpározáshoz?
– Nem egészen 4 évvel ezelőtt vettem egy bringát. Ülőmunkát végzek egy irodában, azt gondoltam, hogy egy héten egyszer vagy kétszer betekerek a munkahelyemre a bő 17 kilométerre lévő lakásomtól. Az első úttól olyan izomlázam lett, hogy azt sem tudtam, hogy kell leszállni a bicikliről. Ezért másnap is bejöttem biciklivel... Aztán harmadnap is. Hamar „rájöttem”, hogy most már nem kell leszállnom a bringáról. Két hónapja bicikliztem, amikor kitaláltam, hogy lekarikázom Budapestről a szüleimhez Miskolcra, persze Kékestetővel és a Bükk-fennsíkkal fűszerezve. Sikerült, azóta lövögetem be a távokat magamnak.
– De hogyan vált napi gyakorlattá a biciklizés? Az első tekerésnél tudatosult benned, hogy mi lesz ebből?
– Dehogy tudatosult, mondom, levegőt sem kaptam. Aztán gyorsan belejöttem, mert autóm nincs, a tömegközlekedéssel viszont volt már tapasztalatom, tizen pár évig; télen hóban, ónos esőben hamarabb érek be kerékpárral, mint hogyha elkezdeném a buszt várni. Sokat nem kellett gondolkodnom, hogy végleg váltsak-e. Egyébként jól is érzem magam, mert nem lökdösnek, nem zaklatnak, nem piszkálnak, megyek szépen a saját tempómban.
– Hát ez az. Elég csúnya egy telünk volt márciusban. Hogy tudsz így is bringára ülni?
– Az ajtón én sem megyek ki mindig szívesen. De egyrészt fizikailag, egészségileg ad egy pluszt az embernek, nem is kifejezetten a kerékpározás, hanem maga a mozgás, a sport. Amikor kijövök szakadó esőben az épületből vagy a fűtött szobából, akkor sem kell több pár száz méternél ahhoz, hogy ne pusztán a fizikai, egészségügyi pluszt adja meg a tekerés, hanem lelkileg is kikapcsoljon. Oldódik a stressz, teljesen rendbe tesz, egyensúlyba rak. Amint megtalálom a lelkem komfortzónáját, már mindegy, hogy esik az eső vagy fúj a szél. Tényleg könnyebb megoldásnak tűnik a csukott ablak mögött sóhajtozni, ma esik, ma fúj, ma meleg van, az viszont sokkal többet hoz, ha kifogáskeresés helyett felülsz és tekersz. Ugyanolyan jó érzéssel gondolok vissza arra, amikor a júliusi rekkenő hőségben fröcsögött a megolvadt szurok a kerekek alól, mint amikor ónos esőben, mínusz nyolc fokban sikerült nyeregben maradni.