Éveken át hetente három-négyszer stoppoltam haza Budapestre az egyetemről, van némi rálátásom, miként tekintenek (pontosabban anyáznak) a kerékpározókra a sofőrök, főleg azok, akiknek az autóban egyedül ülve nincs kivel megbeszélniük bringásgyilkos hajlamaikból táplálkozó gondolataikat. Hát, velem erre volt lehetőségük. Bár ez általában két ember érvekre támaszkodó, mégis tökéletesen szubjektív társalgása volt, lehetetlen mögé nézni annak, miért alakult ki ez az autósokban – legalábbis két pszichomókus egy önkéntescsoporttal elvégzett egy nagyszabású kísérletet, aminek eredményeiről Tom Stafford számolt be nemrég a BBC weboldalán.
Tom azt írja, nem kifejezetten a bringásokkal van bajuk azoknak, akik kritizálják őket úton-útfélen, hanem egyszerűen az zavaró számukra, hogy míg az autósokat az addig ismert koordináta-rendszerben kötik bizonyos szabályok, vannak, akikre ugyanabban a koordináta-rendszerben kicsit más szabályok vonatkoznak. A cikkíró a pirosban álló autósokat hozza példaként, akik amiatt bosszankodnak, hogy a bringások előresuhannak a lámpáig (vagy tovább). Viszont abba nem gondolnak bele, hogy ez az ő számukra de facto nem károkozás, egyszerűen jön a zsigeri b’meg, és szevasz. Mert „ő megteszi, én nem”. Az ilyen sofőrök a pszichológusok szerint az élet egyéb területén is így gondolkodnak: „ha ő adót csal, én miért ne tehetném”, „ha ő belóg a meccsre, én miért fizessek a jegyért”. A szaknyelvi elnevezése a problémakörnek: potyautas-probléma. Minél nagyobb a társaság, annál rombolóbb hatást érnek el a potyautasok, ezt mutatta ki a kísérlet, amely az alábbi módon zajlott.
Egy online önkéntes gárda egymást nem ismerő, anonim tagjait megkérték, hogy egy kísérlet részeként adjanak be X összeget, s ha ez megtörténik mindenki részéről, visszakapnak azonnal 40 százalékot. Érzékelve a tagok, hogy nem mindenki ad be, a következő körben már kevesebbet és kevesebben adtak be, nőtt a potyautasok száma. A bizonyosság vétele után újabb szabályt tettek a kosárba, mindenki ráláthatott a befizetésekre: a kassza elkezdett visszatöltődni, a visszajáró összege pedig újra növekedésnek indult. Hogy teljesen biztonságos legyen a kísérlet, az önkéntesekből több ilyen csoportot hoztak létre, és minden lépés után új csapatba tették őket, véletlenszerű sorsolással. Magukat is mérték a résztvevők, a saját gorombaságukat minden lépéskor fel kellett jegyezniük.
De térjünk vissza a bringás–autós viszonylatra. A kísérlet az ő vonatkozásukban azt bizonyította be, hogy a társadalmi összeomlásra gerjesztő hatással van az irigykedés, de végső soron nem a genyózás evolúciós gyökerű, hanem pont az együttműködési hajlam.
Ne legyenek nyugodtak a bringások! Noha a kísérlet az autósok pszichés állapotának gyökerét ásta ki, tudatosítsuk mi is magunkban, hogy ki kell vívnunk az autósok türelmét, be kell tennünk magunknak a kis tőkénket. A BBC nagy okosan még beleteszi azt a teljesen valószerűtlen igényt, hogy az autósokat oktatni kellene arra: a kerékpározás a jövő közlekedési eszköze. Szerintem inkább elég, ha észlelik ezt.
