Kedden délután ötig terveztem dolgozni. Kényelmesen 5.25-re haza is értem volna – persze bringával –, de napközben beígértem még egy találkozót az Oktogonra 5.20-ra. A bringalámpámat persze a hétvégi hidegben használt kabátomban hagytam, így esélyes volt, hogy a találkozó elhúzódása esetén sötétben kell hazamennem. A találkozónak 6.50-kor lett vége, ekkor pedig kedden már teljesen sötét volt.
De hát én voltam teljesen sötét – mind fizikai, mind szellemi tekintetben. Mitévő legyek? A Délibe akartam eljutni, kezem között a szeretett bringám lámpa nélkül, a táv nem leküzdhetetlen, a forgalom a tetőfokán. Járdázzak? Szabálytalan, és leugatnak a gyalogosok, teljesen jogosan. Menjek az Andrássy bicikliútján végig? Nem látnak az autósok, a bringásoktól meg fogom kapni, ráadásul rontom a szabályos kerékpározásba vetett (vetett?) közbizalmat. Egyáltalán ráüljek erre a biciklire? Vagy toljam végig? De alapvetően: gyorsan, megúszósan érjek haza bicikliző rutinom birtokában, vagy féltsem az életem, és menjek tízzel?
Mindezt egy perc alatt gondoltam végig – a városi kerékpározás segíti kialakulni a gyors, határozott és a legtöbbször utólag jónak bizonyuló döntéshozatalt. „Kombinációs” megoldást választottam.
Közepes (15-20 km/h) tempóban indultam el az Andrássy úton befelé, mindig gondosan belelassítva a zöldekbe, hogy a lámpaváltás előtt épp átérjek, így sosem jött mögöttem autó, amit idegesítettem volna a lámpa nélküli poroszkálásommal. (A biciklisták együttérzését azzal igyekeztem kivívni, hogy jobbra húzódva könnyen előzhetővé tettem magam, ebből azért érzik a közlekedők, hogy valami probléma van velem, és érdemes megelőzni.)
A teperés közben senkire nem csöngettem, nem rikkantottam rá a pirosban lelépő gyalogosra, nem eveztem az ablakáig az elém pofátlankodó autósnak – lapos kúszásban közelítettem végcélom felé.
A Lánchídnál aztán döntést kellett hoznom, hogy út vagy járda. Igen, este hét tájban van akkora forgalom, hogy bárki felveheti az autók tempóját, láthatatlanként azonban mégsem merészkedtem a forgalomba, járdáztam. (A Lánchídnál szerintem nincs kerékpározhatatlanabb híd, bár a Szabadság és a Petőfi is vetekszik – az Erzsébet híddal most legyünk toleránsak, és hagyjuk ki a történetből.) Itt sem csöngettem senkire, nem túrtam le egymással szemben császkáló gárdákat és lejtmenetben sem „engedtem rá”.
A hídról lejőve már azt néztem, a biciklis zebra mellett melyik gyalogos milyen tempóban halad át, így a keresztirányú autóforgalmat sem akadályozva egy gyalogos csoport mellett kereszteztem a Lánchíd utcát.
A Clarktól aztán útitársam akadt, aki ugyanúgy bement az Alagútba, mint én. Úgy tettem közös fénnyé a hátsó lámpáját, hogy kicsi oldalirányú eltéréssel haladtam mögötte, elöl pedig ugye ott volt a villogója. A bicikli vezetője – egy közepesen pozitív bölcsészküllemű hölgy – nem tudta mire vélni, hogy egy hapsi nem előz ki 15-nél, de két hátrapillantás után belenyugodott a sorsába. Az alagúttól hazáig már sima ügy volt, a „zöld lámpa végét kell megcsípni” stratégia teljesen jó volt a biztonságos hazaérkezéshez.
Mivel ma van az anyukám szülinapja, és tuti olvassa ezeket a sorokat, szeretném a születésnapi jókívánságokon kívül őt arról is biztosítani, hogy igyekszem mindig magamnál tartani a lámpát, a meleg ruhát és a háromnapi hideg élelmet, ha kerékpárra ülök.
