Éppen 401 ezren tekintették meg egy hónap alatt „a New York-i Vitézy Dávid” – Janette Sadik-Khan – szózatát, amelyről most beszélnem kell, mert nálunk valahogy kitekerve történnek a dolgok: ott először egymásra talál az irányítás és az agy, aztán különleges kísérletek formájában elindul a fejlesztés, végül pedig mindenki örül – a baleset kevesebb, az életminőség jobb. Nálunk – a továbbiakban nevek nélkül, hisz úgyis tudja mindenki, kik a szereplők – húsz év bénultság után hirtelen előkerültek korábbi tervek, ami után szinte azonnal kezdődött a betonozás, az áthangolás, majd mikor már minden sínen, jön a fővezér, és közli, 1994-ben még minden jó volt, az azóta tartó városfejlődési szakasz kisiklásnak tekinthető, az autósokat mindennap csak arcul veri a közlekedésszervezés. Közben még sértegeti is az alvezért, hogy nincs jogsija, milyen jogon szakért közlekedést, amire persze jön is a releváns válasz: a fővezér soha nem ült még közlekedési jelleggel kerékpáron.
Szóval így állunk mi magunkkal, az életminőségünk pedig olyan, amilyen. A „hamburgerzabálók” életminőségére persze most még ne irigykedjünk, de ha fennmaradnak azon a bikán, amire fölkerültek, néhány európai várost le fognak pipálni. Alább tehát lássuk a „nyújorki” BKK hat évét összefoglaló Janette Sadik-Khan-beszéd kivonatolt változatát! Külön felhívnánk a figyelmet az áthallásokra, az amerikaiak kényszerült majmolását persze amennyire lehet, mellőzve.
„Egy közlekedési biztos munkája nem csak stoptáblákról és jelzőlámpákról szól. Beletartozik a várostervezés és a városi utcák tervezése is. (...) Az utcák gyorsan és olcsón újjávarázsolhatók, az átalakulás azonnali haszonnal járhat, és az intézkedés még népszerű is lehet. Csak egy kicsit más szemmel kell nézni a dolgokat. Azért olyan lényeges ez, mert urbánus korban élünk. Először a történelem során az emberek többsége városban él, és az ENSZ becslése szerint a következő 40 év során bolygónk népessége duplájára nő majd. A várostervezés tehát kulcsfontosságú a jövő szempontjából.”
Itt megállunk. A budapesti fővezér is tudja, milyen fővárost szeretne, és az is lehet, hogy az ugyanolyan, amilyennek az alvezér képzeli el. Csakhogy a fővezér a hirtelen és rosszul meghozott döntések sorát fájlalja, aminek nem lehet kitenni egyes közlekedő csoportokat. Szerintem tehát azon megy a vita legfőképpen, hogy káros vagy üdvös-e, hogy a poshadt főváros elmaradásait gyors és nagy lépésekkel próbálta letörölni az alvezér Folytatódjék a beszéd.
„Bloomberg polgármester ezt felismerve hirdette meg a PlaNYC tervet 2007-ben. A terv figyelembe veszi, hogy a nagyvárosok a globális piac szereplői, és ha tovább akarunk növekedni és fejlődni, és ide vonzani azt az újabb egymillió embert, akik ideköltözésére számítunk, akkor az élet minőségére kell koncentrálnunk.”
A felelős vezető ezután a Times Square ráncfelvarrásáról beszél részletesen, amivel New York 50 évet késett. Beszél szintbe hozott burkolatról – ilyen van nálunk a Belváros új főutcáján és ilyen lesz a Várkert Bazár előtt –, részben vagy egészben gyalogos zónákról, ami után „friss energiával” telik meg a tér. Hogy hogyan sikerült Bloombergen „átnyomni” a dolgot? Az alvezér itt most figyelhet: ideiglenes építőanyagokat használtak egy-egy markánsabb átalakításnál, amit aztán, ha működésképtelen rendszer jön létre, ki lehet dobni. Az átalakítás tempóját pedig jelentősen gyorsította, hogy nem tervtanulmányokkal és komputermodellezéssel bíbelődtek, hanem megcsinálták a tervet átmeneti eszközökkel – az utcán. New York egyébként nincs egyedül a kontinensen, olyannyira koppintják őket Los Angelestől Buenos Airesig, hogy nem ritkán még a felfestés mintázatát is lenyúlják tőlük.
Amit – és végre akkor pattanjunk nyeregbe – bringásügyben tettek Janette-ék:
„A biciklizés hat év alatt valódi közlekedési opcióvá vált New Yorkban. Tény, hogy ez a város elég ijesztő volt bringás szempontból, de New York ma már az amerikai biciklizés egyik fővárosa. Gyorsan fejlesztettük az infrastruktúrát, hat év alatt 560 kilométer új kerékpáros sávot hoztunk létre.”
Tehát nem azon „paráztak”, hogy mi volt 1994-ben.
„Vadonatúj megoldásokat is bevezettünk az utakon. Létrehoztuk az első, parkolástól elszigetelt biciklisávot. A biciklizők védelmében, ahol kellett, időszakossá tettük a parkolók sávját, ami jól bevált. A bringás forgalom megugrott, a balesetek száma gyalogosokat, autósokat, biciklistákat egybe véve felére csökkent. Ma az ilyen védett sávok 48 kilométert tesznek ki. És most ugyanilyenek vannak az USA-ban máshol is, egyre több. Talán csak van abban valami, hogy ’a biztonság a számokban van’. Persze nem mindenkinek tetszettek az új biciklisávok, de a lapok és a politikusok nagy része is voltaképp a népszerűségre irigy, a New York-iak 64 százalékának tetszenek.”
New Yorkban idén nyáron indult a BuBi, vagyis a közbringarendszer. Döbbenetes számokkal.
„Ez a legnagyobb bringakölcsönző rendszer az USA-ban 6000 kerékpárral, 330 állomással városszerte. Mióta a program elindult, hárommillió igénybevételt regisztráltak, az emberek összesen tizenegymillió kilométert bicikliztek. Ez a Föld kerületének 280-szorosa. Tehát ezzel a kis kék kulccsal a kezemben itt megnyílik előttünk a város, és ez a vadonatúj közlekedési lehetőség. A napi használat folyamatosan emelkedik, napi átlagban 36 ezer biciklista él ezzel a lehetőséggel New York utcáin. Az eddigi maximum, 44 ezer fő most volt augusztusban. Tegnap 40 ezren kölcsönöztek biciklit. Egy-egy bicikli napi hat igénybevétellel megy.”
Végre szavakba önti azt is, amit valahogy a legnehezebben értenek meg sokan nálunk: hogy a régi biciklis tényleg olyan volt, mint egy nindzsa, de ma már olyan, mint a hely. Sokszínű, fiatal, öreg, fekete, fehér, női, kölyök, mindenki bicajozik – hogy miért, azt meg mindenki tudja, aki belekóstolt. A bringa olcsó, biztonságos és kényelmes közlekedési eszköz, és a szó legjobb értelmében radikális.
Ismétlésként:
