A tizenhat éves, beszédes nevű Lichtenberg Hajnal a koronavírus-járvány idejére a képzelt – de valóságos helyszínekkel sokszor erős párhuzamot mutató – Piliscsudára költözik édesapjával, és nemsokára megismerkedik egy idős asszonnyal, Lucával, aki amellett, hogy erősen boszorkánynak tűnik, állítja azt is, hogy Piliscsuda a világ közepe, mivel itt áll a Világfa, ami kilenc ágával tartja az ég kilenc rétegét. Hajnal viszonylag jelentős traumaélmények nélkül veszi tudomásul egy teljes, lidércek (gyertyás emberek, lámpások, és markolábok) uralta másik világ létezését, benne egy, az életére törő húslidérccel, beszélő macskával, madarakkal, ellenlidérccel, tündérekkel, ezerféle mágikus lénnyel, és saját szerepére lassan ráébredve, számos segítőjével (akik közül egyik éppen egy Dávid nevű fiú, egyébként Luca asszony unokája, Hajnal számára pedig az első szerelem) felveszi a harcot a gonosszal, hogy megmentse a Világfát, és ezáltal a szebb, jobb világot (vagy legalábbis annak reményét).
A könyvben erőteljes és szenvedélyes természetvédelmi futamok („Azt hittem, hogy Luca csak túloz, később azonban elmesélte, hogy az emberi tevékenység okozta állandó zajszennyezés miatt nemcsak az állatok költöznek el az erdőből, hanem például a fenyőfanövendékek száma is csökken, ami hosszú távon az erdő eltűnéséhez vezet. És hiába szűnik meg a zaj forrása, a növények és a madarak akkor sem szívesen települnek vissza”) váltják egymást a filozófiai eszmefuttatásokkal („A Biblia beszél a kiűzetésről, de a Paradicsomról soha többet egy szót se szól, nem mondja el, hogy mi lett a Paradicsom fáival, madaraival, miután Ádám és Éva kiűzetett. Pedig Isten nem pusztította el őket, mert nem szereti a rombolást. Csak kicsit átrendezte, és létrehozta belőle a Mennyországot. Előtte nem volt szükség ugyanis Mennyországra, mert mindenki örökké élt. Amikor az ember a halandó földi létbe költözött, szükség lett egy olyan helyre, ahová végigküszködött élete után hazatérhet. Ezért alkotta meg a Jóisten a Paradicsomból a Mennyországot. A madarak egy része ott maradt az angyalokkal, a másik részét pedig az Isten kegyelemből elbocsátotta a Földre, hogy legyenek, akik égi hangokkal enyhítik az ember szenvedéseit, és legyen, ami emlékezteti arra, honnan jött és hová tart. Mi másért lenne minden madárnak szárnya, ha nem azért, hogy a Föld és Menny között repkedjen?”) és lírai bekezdésekkel („A csend nem puszta üresség ám, hanem remény, várakozás, madárfütty és puhaság. Ezenkívül sokféle csend létezik: nyugodt, alázatos, félelmetes, hideg, angyali közös. Ebben a könyvben szerencsére csak a barátságosabb fajtájú csendek lakoznak… A csendnek még illata is van: egy kis friss hószag virágillattal keveredik, vegyül bele valami meghatározhatatlan a föld aromáiból, és a forrásvíz illatához is hasonlatos”), miközben mindezt fűszerezi némi, a főszereplővel közös kovid-élmény, a megjelenő szerelem és egy saját törvényszerűségei szerint működő, különleges világ összes furcsasága, hogy mindez erőteljes eleggyé álljon össze, mely tudomásom szerint a szerző számára is olyan visszajelzéssel szolgál, hogy érdemes és kell folytatnia Hajnalék kalandjait.
A történet sok helyen mutat kellemes hasonlóságot a népmesékkel, a magyar mitológiával (a lánynak szolgálnia kell, az állatok beszélnek, a jó és a gonosz küzdelme sok nehézség árán a jó győzelmével végződik stb.), mégis jól érezhetően egy szuverén és sajátos világlátású alkotói univerzum áll mögötte annak különleges, csak Viola Szandra írásaira jellemző törvényszerűségekkel (a fényforrások emlegetése például köteteken átívelő motívum).
Ami pedig még szimpatikusabbá teszi ezt az univerzumot, az az erőteljes, szinte tapintható nyelvezet és a remek humor, amivel mindig a kellő pillanatban él. Íme, néhány példa erre is: „Kifejezetten undorító érzés volt a gumicsizmába lépni. Mivel évek óta nem használta senki, már foszlóssá és ragadóssá vált a műanyag, mintha békák közé kellett volna dugnom a lábam. Ezt az asszociációt a csizma ocsmány, zöld színe tovább erősítette. Odabrekegtem hát apám mellé a sárban.” Vagy (Hajnal éppen abban reménykedik, hogy kissé megfontolatlan kérésével elpuszított, személyes és különbejáratú segítőlidérce, a madárszerű Mitmitke esetleg feltámadhat): „– De az nem lehet, hogy Mitmitke mondjuk feltámadni is tud? – reménykedtem. – Nem főnixcsirke ez – oszlatta el az illúziót gyönyörű macskám.” De még a fényevésről is szó esik: „– Hohó, hallottál-e már a fényevőkről? – Én már igen, de köszönöm, inkább nem szeretném kipróbálni – kotyogta közbe Cicelle, és nekilátott még egy tonhalas-lazacos macskakonzerv elfogyasztásának. – De ezek nem akármilyen fények lesznek ám, meglátjátok, nagyon finomak, ugyanakkor egészségesek is, mert kiválóan alkalmasak a D-vitamin pótlására! – és már cikáztak is tányérunkon a zöld fények, a neonsárga fények, a villódzó, robbanócukorkára emlékeztető ízű fények.”
Nem kétséges, remek regény született, amely – mágikus módon! – magában hordozza a folytatás örömmel várt lehetőségét is.
Hiszen egy ilyen Világfát meg kell menteni, érdemes megmenteni, akár többször is: „Nemcsak egy kicsit nagyobb fa volt a tölgyesben, hanem egészen óriási, páratlan tartású, nemes lucfenyő. Ragyogott a törzse, a levelei és ágai különös, lágy táncot jártak. Ahogy figyeltem ezt a mozgást, szinte transzba estem, hipnózisba, mert mindaz feltárult előttem, amit magamtól elképzelni sem tudtam volna. A törzs körül, mint egy tekeredő kígyó, áramlásszerűen, hosszú sorokban beláthatatlan magasságokba repültek fel a madarak A fa teteje felé, az ágak között, mint érett gyümölcsök, himbálóztak a bolygók. Aztán mintha lassan emelkedni kezdtem volna. Lenéztem. A lábam fél centit sem távolodott el a földtől. Mégis, egyszerre látni kezdtem azt is, amit alulról képtelenség lett volna. Apró, leszületésre váró lelkecskék ücsörögtek a fenti ágakon. Sosem láttam még test nélküli lelkeket, de biztos voltam benne, hogy ők azok: átlátszó ködtestük volt és hatalmas babaszemük.”
Viola Szandra: A Világfa kilenc ága. Hajnal öröksége. Scolar Kiadó, Budapest, 2023.
Borítókép: Viola Szandra dedikál az ünnepi könyvhéten (Fotó: Kállai Márta, Scolar Kiadó)
