Elfeledett nők, akik nélkül más lenne a magyar művészet története – Elhivatottak címmel nyílik kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában

Tehetségük és elszántságuk ellenére sok nő számára még a 20. század első felében is komoly akadályokat jelentett a művészi pálya. A családi elvárások, a társadalmi szabályok és a férfiak által uralt művészeti élet egyaránt befolyásolták lehetőségeiket. Egyesek férjük árnyékában veszítették el alkotói önállóságukat, mások külföldön kezdtek új életet, és akadt olyan művésznő is, akit még a szabadban festeni is elkísértek. A Magyar Nemzeti Galéria Elhivatottak – Magyar képzőművésznők a 20. század első felében című kiállítása mintegy hatvan alkotó több mint százharminc művén keresztül idézi fel ezeket a sorsokat. A tárlat vezető kurátorával, Kopócsy Anna művészettörténésszel az elfeledett életművekről, a művészházasságok különös történeteiről és a női látásmód kérdéséről beszélgettünk.

Basch Edit Amrita Sher-Gil című festményén élénkpiros blúzban jelenik meg a fiatal, magyar-indiai származású festőművész. A portré a két művésznő barátságának is emléket állít. Fotó: Polyák Attila

Női egyenjogúság és művészet

A századfordulón egyre több nő kívánt saját hivatást választani, és a képzőművészek között is megjelent az igény a szakmai összefogásra. A női alkotók emancipációjának története így a feminizmus kérdését is felveti. Kopócsy Anna azonban különbséget tesz a korszak női egyenjogúsági törekvései és a később kialakult feminista művészet között. Elmondta, a Magyar Képzőművésznők Egyesületének szerveződéséhez a Feministák Egyesülete is kapcsolódott. A női alkotók szakmai törekvései ugyanakkor sokszor olyan egyesületek munkájával fonódtak össze, amelyek a nők munkavállalását és önálló hivatásgyakorlását segítették. – Abban az értelemben, ahogyan később a feminista művészetről beszélünk, tehát egy nagyon tudatos kiállásról, bizonyos témák felvetéséről, kritikai hozzáállásról, ez nem mutatható ki – magyarázta Kopócsy Anna. A kurátor ezzel arra utalt, hogy a korszak művésznőinek egyenjogúsági törekvései nem feltétlenül jelentek meg közvetlenül az alkotásaikban. Bár sokan tudatosan küzdöttek a tanuláshoz, a munkához és a szakmai elismeréshez való jogukért, művészetükben nem alakult ki olyan egységes, kifejezetten a nők társadalmi helyzetét bíráló szemlélet, amely a későbbi feminista művészeti mozgalmakra jellemző. Sőt, számos művésznő pályáját férje vagy családja támogatása segítette, és olyan alkotópárok is működtek, amelyekben a házastársak egymás munkáját ösztönözve hoztak létre jelentős műveket. A női alkotók története ezért jóval összetettebb annál, mint hogy kizárólag a férfiakkal szembeni küzdelemként értelmezzük. A kurátor szerint egy mai művész felismerhet a száz évvel ezelőtt készült alkotásokban olyan problémákat, amelyek ma is foglalkoztatják a nőket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a korabeli művésznők egységes, tudatosan feminista művészeti mozgalmat alkottak volna. Életútjuk rendkívül különböző volt. Akadtak, akik férjükkel együtt dolgoztak, másoknak éppen a házasság nehezítette meg az önálló művészi érvényesülést.

Két művész, egy házasság – eltérő sorsok, közös alkotások

A házasság egy művésznő számára jelenthetett szakmai és személyes támaszt, de azt is, hogy korábban önálló alkotói pályája fokozatosan háttérbe szorult. Kopócsy Anna az utóbbira Modok Mária festőművész történetét hozta példaként, aki Czóbel Béla második felesége volt.

Modok Mária a harmincas években az akkor induló fiatal női nemzedék példaképe volt, annyira egyéni hangú művészete volt. Ez teljesen elhalványult Czóbel mellett, és aztán a hatvanas években tudott megint egy kicsit önállósulni

 – idézte fel a kurátor. A történet jól mutatja, milyen nehézségekkel szembesülhetett egy női alkotó, ha férje már elismert művésznek számított. A két életmű közül gyakran a férfié került előtérbe, miközben a feleség korábbi szakmai sikerei és önálló törekvései háttérbe szorultak. – Adott egy férfi géniusz, egy jól ismert, elismert művész, amellett nagyon nehezen tudott labdába rúgni valaki akkoriban – fogalmazott Kopócsy Anna. Nem minden művészházasság alakult azonban így. 

A kurátor egy másik történetet is felidézett, amelyben a házastársak közötti művészi kapcsolat egészen másképpen működött. Paczka-Wagner Kornélia német származású festőművész 1890-ben ment feleségül Paczka Ferenchez. Rómában ismerkedtek meg, később Berlinben tartottak fenn műtermet, Magyarországon pedig házaspárként is kiállítottak. Kopócsy Anna szerint a korabeli kritikákból az rajzolódik ki, 

Kornéliát többen tehetségesebb művésznek tartották férjénél. Kettejük kapcsolatának különleges emléke két Jászai Mari-portré. A házaspár jó viszonyban állt a színésznővel, aki vidéki házukban is vendégeskedett. Egy ilyen látogatás alkalmával mindketten megfestették őt, ugyanabban a beállításban. 

A kurátor szerint Paczka Ferenc inkább a színpadi dívát örökítette meg, míg Kornélia festményén Jászai Mari emberi arca jobban megmutatkozik. A két portrét egy alkalommal egymás mellett is bemutatták, így a közönség közvetlenül összevethette a házaspár eltérő megközelítését.

Létezik női látásmód, de női stílus nem

A két Jászai Mari-portré és természetesen az egész kiállítás felvetette a kérdést, létezik-e kifejezetten női látásmód a képzőművészetben. Kopócsy Anna szerint itt két különböző fogalmat kell elválasztani egymástól.

Női látásmód létezik, azonban csak női stílusról nem beszélhetünk. Olyan nincs, hogy azért festek úgy, azért használom azt az erős színt, vagy azért használom azt a perspektívát vagy vonalat, mert nő vagyok. Ilyenfajta női stílust én nem fedeztem fel, de női látásmódot igen, hiszen belőlünk jön 

– magyarázta. A kurátor szerint az alkotó saját tapasztalatai óhatatlanul megjelennek a műveiben. Egy nő más társadalmi helyzetből szemlélhette a világot, mint egy férfi, különösen abban az időszakban, amikor a mindennapi életükben is jelentős különbségek voltak.

Nőként éljük meg a világot, nőként tapasztaljuk meg a világot. Amit a vászonra festünk, amennyiben az nem egy abszolút elvont, idealizált dolog, hanem valami köze van a saját tapasztalatunkhoz, akkor óhatatlanul is tartalmazni fogja a mi szemléletünket

 – fogalmazott.

A női lét terei

A kiállítás egyik tematikus egysége az otthonhoz kötődő, bensőséges terekkel foglalkozik. A bemutatott műveken kertek, gyermekek, családi jelenetek és a mindennapi élet apró mozzanatai jelennek meg. Kopócsy Anna szerint ezeknek a témáknak a gyakorisága nem pusztán személyes érdeklődés kérdése volt, hanem összefüggött a korabeli nők mozgásterével is. A kert, a gyermekábrázolás vagy a gyermekjátékok megjelenítése mind olyan témák, amelyek az otthon világához kapcsolódtak. A kávéházak, a nagyvárosi élet nyilvános terei viszont kevésbé voltak hozzáférhetők a nők számára, akiknek sok helyre kísérő nélkül nem illett elmenniük. A művésznők ezért gyakran abból a világból merítették témáikat, amelyben a mindennapjaikat élték. A gyermekábrázolásokban ugyanakkor nem feltétlenül a hagyományos anyaszerep jelenik meg. A kurátor példaként említette a Bányai Palika ötéves korában című gyermekportrét, amelyen a festő, Lohwag Ernesztin osztrák-magyar festőművész a gyermek saját nézőpontját próbálta érzékeltetni. Az ilyen művekben a személyes tapasztalat sajátos képi megoldásokhoz vezethetett. Mindez azonban, a kurátor elmondása alapján nem jelentette azt, hogy a női alkotók kizárólag családi jeleneteket vagy gyermekportrékat festettek volna. A kiállítás azt is bemutatja, hogyan fordultak az évtizedek során újabb műfajok és témák felé.

A magyar festőnő, akit Franciaországban más néven ismertek

Kiss Vilma története megmutatja, mennyi feltáratlan részletet rejtenek még a korszak női művészpályái. A festőnő a kiállítás vezető kurátorának egyik személyes kedvence. 

Kiss Vilma Vaszary János tanítványa volt, és a húszas években önálló, karakteres festői világot alakított ki. Kopócsy Anna szerint sajátos, kissé karikaturisztikus festészete volt, és aktívan részt vett a modern művészeti életben. Megpróbált női alkotóközösséget szervezni, miközben a férfi művészek által meghatározott szakmai körökben is elfogadták. 

Szerepelt a Képzőművészek Új Társaságának kiállításain, és a modern művészet fontos budapesti helyszínein is bemutatkozhatott. Mindez azonban nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy biztos megélhetést teremtsen magának. – Igazából mégsem tudott megélni, és elment Magyarországról – tette hozzá Kopócsy Anna. A festőnő pályája ezután váratlan irányt vett. Az animációs filmkészítés felé fordult, majd Berlinben és Párizsban dolgozott. A hagyományos rajzfilmkészítés rendkívül munkaigényes eljárás volt, amelyben a mozgás egyes fázisait külön-külön kellett megrajzolni. Kiss Vilma ezen a területen is figyelemre méltó eredményeket ért el. A történet egyik legérdekesebb fordulata az volt, a magyar festő és a francia animációs alkotó munkásságát sokáig külön kezelték. Ennek egyik oka a névhasználat volt: Kiss Vilma külföldön több névváltozatot is használt, köztük a Wilma de Quiche nevet, mesélte Kopócsy Anna. 

Mi, magyarok, ismertük a festészeti vonalat, a franciák meg ismerték az animációs életművet, és nem találkozott a kettő

 – idézte fel a kurátor. Az életmű különböző szakaszainak összekapcsolása újabb kutatási lehetőségeket nyitott meg. Kopócsy Anna elmondása szerint a magyar és francia kutatók ma már együtt dolgoznak Kiss Vilma munkásságának feltárásán.

Akit még festeni is elkísértek

A korabeli társadalmi szabályok egyes művésznők mindennapjait olyan mértékben meghatározták, hogy még az alkotás helyszínét sem választhatták meg teljesen szabadon. Kopócsy Anna ennek érzékeltetésére Hindi Szabó Katalin történetét idézte fel, akinek naplója egy hagyatékból került elő. 

Hindi Szabó Katalin festőként, grafikusként és szobrászként is dolgozott. Bécsben és Párizsban tanult, mesterei között Auguste Rodin is szerepelt. A kurátor elmondása szerint a Közép-európai Művészettörténeti Kutatóintézet kiadja a naplót. 

A feljegyzésekből kiderül, milyen körülmények között próbálhatott művészi pályát építeni egy jómódú, katonatiszti családból származó nő. Lehetőségei bizonyos szempontból kedvezőek voltak: családja támogatta tanulmányait, megfizette a mestereit, és külföldi képzésben is részesülhetett. A személyes szabadsága azonban jóval korlátozottabb volt annál, mint amit ma egy művész életével kapcsolatban természetesnek tartunk.

Édesanyja mindenhová elkísérte. Nem volt olyan, hogy ő bárhol, ami nyilvános tér, egyedül lehetett volna. Elment vele a különböző mesterekhez, így például Rodinhez is. Amikor eljutott Rodinhez, ott volt vele az anyukája is

 – mesélte Kopócsy Anna.

Később, amikor férjhez ment, a kísérő szerepét sokszor a férje vette át. A napló szerint még a szabadban történő festéshez sem indulhatott el feltétlenül egyedül.

Ha ki akart menni a mezőre festeni, akkor szóltak a tisztiszolgának, hogy kísérje ki őt. Egyedül nem mehetett ki. Állandó felügyelet alatt volt

 – mondta a kurátor. A művészettörténész szerint a naplóban különösen érdekes az a kettősség, ahogyan a fiatal nő egyszerre fogadta el a családjában természetesnek tartott szabályokat, és próbált kitörni belőlük. Művészként önállóságra és szabadabb életre vágyott, miközben erősen kötődött a neveltetése során elsajátított értékekhez.

Miközben ő magában egy bohém művész szeretett vona lenni, a történeti tudata nagyon meghatározta. Egyszer elfogadta, természetesnek tartotta, kiállt a konzervatív értékek mellett a családi neveltetése miatt, ugyanakkor lázadozott is az ellen 

– magyarázta Kopócsy Anna. A napló különlegessége, hogy az alkotó saját feljegyzéseiből ismerhető meg ez a belső konfliktus. A művészi szabadság iránti vágy és a családi elvárásoknak való megfelelés egyszerre volt jelen az életében.

A család és az alkotói munka összeegyeztetése ma sem mindig egyszerű

A kiállításon bemutatott művésznők élethelyzete sok tekintetben már a múlté, a családi feladatok és az alkotói munka összeegyeztetésének nehézségei azonban ma is ismerősek lehetnek. Kopócsy Anna szerint több olyan kortárs művész is van, aki a család és a megélhetést biztosító munka mellett próbál időt találni az alkotásra. A tárlaton bemutatott életutak ugyanakkor azt is bizonyítják, a családi háttér és a házasság nem feltétlenül jelentett akadályt: számos művésznő éppen szerettei támogatásával tudta kibontakoztatni tehetségét, másoknak viszont jóval nehezebb körülmények között kellett megteremteniük az önálló alkotás lehetőségét. Az Elhivatottak így nemcsak a női művészpályák nehézségeit idézi fel, hanem olyan életművekre is felhívja a figyelmet, amelyek nélkül hiányos lenne a 20. századi magyar képzőművészetről alkotott képünk.