Az utolsó Napló Kisvilmája

Mészáros Márta meglehetősen terjedelmes és egyenetlen életművén eddig mintegy hármas foglalatú diadémként nyugodott a Napló gyermekeimnek, a Napló szerelmeimnek, a Napló apámnak-anyámnak sorozat. A Kisvilma-trilógia önéletrajzi ihletésű, konfesszionális filmregényfolyam, egy nyomasztó korszak hiteles látlelete, érzékenyen megrajzolt alakok előadásában. Választ nem is próbál adni a század egyik szörnyű kérdésére, inkább körüljárja: milyen gyógyíthatatlan sebeket okozott az embertorzító diktatúra a lelkekben. S ugyanakkor művészi szempontból is autentikus történelmi panorámát nyújt félmúltunk históriájáról.A Kisvilma – Az utolsó Napló, a tetralógiává bővült trilógia befejező darabja megpróbál egyszerre előzmény és zárókő lenni. Visszavezérel bennünket Kisvilma gyermekkorába, Kirgíziába. A kis, hegyektől övezett ázsiai ország a kínai határ tőszomszédságában fekszik. E fájdalmasan idilli, megindítóan szép vidékre érkezett családjával Kisvilma édesapja, Mészáros László szobrász. Úgy járt, mint a Szovjetunióba többezres létszámban özönlő baloldali értelmiségiek, akiket lenyűgöztek a szocialista társadalom építésének látszólag grandiózus távlatai, s az akkor még a valóságnál kevésbé lidércesnek tűnő utópia, a kommunizmus. A Kirgíziába küldött nemzetközi értelmiségi csoport aktívan is segíteni akart az ideálisnak vélt rend megvalósításában. Egyesek közülük tanították a gyerekeket, mások, mint Kisvilma apja, szoborba öntötték az európai ember számára egzotikus élményeket. S közben az atya, mint afféle művészember, a teljes élet habzsolásának igézetében hódol a női szépségnek is, az édesanya (Hegyi Barbara) nem túl nagy gaudiumára. Ám a bukolikus hétköznapok, a féltékenység motiválta melodrámák tragédiába torkollnak. Az 1937-38-as sztálingrádi megtorlások évadján egymás után tartóztatják le s ítélik halálra (mint Kisvilma édesapját) vagy internálják az idegeneket. A film szándéka szerint a történelem eseményeinek felmondását oldó többletként, jelentős részben anya és leánya (Ladányi Cleo) viszonyáról szól, s arról, hogyan avatja túl korán felnőtté a gyermeket a véres diktatúra. Ám épp e nemes, utóbbi szándék vall kudarcot. A rendező a bonyolult lélektani viszonyokat megpróbálja sejtelmesen költői metaforákba burkolni, de a végeredmény olykor egészen vázlatos, máskor filmbédekkeres dekorativitásba vagy közhelyszimbolikába torkoll. Látunk meztelenül fürdő szép nőalakokat a misztikus kirgízi tájba oldódni vagy a tenger egyetemes kékjében lebegni, tovatűnni. E szépelgő jelenetek képtelenek egységbe fonódni az iszonyattal, amely arról tanúskodik: a sztálinizmus a világtörténelem egyik leggyilkosabb diktatújára volt. És talán alig van annál fontosabb, mint hogy feltáruljanak előttünk a kommunizmus iszonyatos bűnei. Ám a művészi elsietettség éppen a tetralógia zárókövét teszi a filmregényfolyam leggyöngébb pontjává. Vannak dokumentumfilmek, amelyeket az ábrázolás különleges alkotói erudícióval megformált hitelessége varázsol műalkotássá. Sajnos, Mészáros Márta művénél a folyamat ellenkezője játszódott le, „csak” megrázó történelmi dokumentumokat örökített meg – játékfilmen.