Menekülni csak a fény felé szabad

Szepes Mária mítoszkereső korunkban is kivételes, legendás írónak és személyiségnek számít. Misztikus, ezoterikus-filozofikus regényremekét, az 1946-ban bezúzott A Vörös Oroszlánt több nyelvre lefordították, miközben itthon a nyolcvanas évek közepéig beszélni is tilos volt róla. A mágiasorozat, A tibeti orgona című regény, a Pszichografológia című tanulmánykötet ma már keresett olvasmányok. Szepes Máriával abban a budai lakásban beszélgettünk, amely egy időben a magyarországi tradicionalisták titkos menedéke volt. Mi azért kerestük fel, mert három kötete áll a megjelenés küszöbén.- Nyolcéves koromban határoztam el: ha törik, ha szakad, én biz írásra adom a fejem – emlékezik Szepes Mária. – Minthogy művészcsaládban születtem, piciny gyerekként már játszottam színpadon, filmen, s talán könynyebben érvényesülhettem volna, ha a világot jelentő deszkákat vagy a celluloidszalagot választom. És bár csak nyolcvanéves koromban kezdték elismerni a hazai írócéh képviselői, hogy a világon vagyok, soha nem bántam meg, hogy hű maradtam a tollhoz és a papírhoz. Ma, kilencvenegy éves fejjel három könyvet írok évente.- Azért ne feledjük: nemzedékek nevelkedtek irodalomszerető emberré a Pötytyös Panni-sorozatán.- Tudja, a férjemmel, Szepes Bélával, aki egy időben Pest legjobb táncosa, ünnepelt színész, szobrász, sportkarikaturista volt, úgy éltünk együtt ötvenhat évig, hogy soha nem vitatkoztunk. S éppen akkor, amikor ebben a lakásban végre a magunk urai lehettünk, államosították az összes kiadót, s elkezdődött hosszú belső emigrációnk. Huszonkilenc esztendősen, amikor meghalt a kisfiam, elkezdtem írni A Vörös Oroszlánt, az alkímia, a karmatan, a reinkarnáció négyszáz évet felölelő misztikus regényét. Az örök élet regényét. 1946-ban jelent meg, villámgyorsan bestsellerré vált, amíg be nem zúzták. Attól kezdve legkedvesebb dolgaimat, amelyekből később, 1984-től kezdve fokozatosan világsiker lett, az asztalfióknak írtam a megjelenés reménye nélkül. Itt, ebben a lakásban, a legnagyobb tilosban, hatalmas nyomás alatt születtek az úgynevezett ezoterikus mű-veim. A nehéz években búcsújáró helyként, menedék gyanánt keresték fel lakás-szigetünket a tradíció valódi nagymesterei, Hamvas Béla, Bakaty Ervin, Várkonyi Nándor. Minden élő és holt nyelvre fordítottunk. E lakásban jött létre a kultúra titkos katakombája. Őrült merészség volt ez, nagyobb, mint disszidálni, de a lelkünkben soha nem kellett megalkudnunk. „Kifelé” pedig írtam a Móra Kiadónak a Pöttyös Pannit, amibe szintén spirituszt csempésztem, mert nincs fontosabb dolog a tiszta gyermekirodalomnál. S eközben a Magyar Írószövetségbe huszonöt könyv után sem vettek fel, mert „csak” gyerekíró voltam. Aztán egyszer csak, amikor az Ifjúsági Könyvkiadót már jócskán Móra Kiadónak hívták, a Kozmosz Könyvek-sorozatban sci-finek, társadalmi szatírának és pszichodrámának álcázva kiadták az úgynevezett ezoterikus műveim egy részét is.- Mivel foglalkozik mostanában?- Éppen arról, amiről eddig meséltem, az életemről írtam az Emberek és jelmezek című könyvem 1998-as bővített változatában. A tavaly megjelent Katarzis – Corinna regénye című munkámmal régóta tartoztam olvasóimnak, ebben a többi között A Vörös Oroszlánban szereplő végzetasszony pokolra szállását és megtisztulását mesélem el. E könyvben olvasható az egyik legszebb novellám, a Jasper család szégyene: egy nyárspolgárcsaládba beleszületik egy gyönyörű, tehetséges kisfiú, akinek szárnyai vannak, s emiatt a családja szégyelli őt. Hogyan is illeszkedhet be a nyárspolgárvilágba egy szárnyas kisfiú? S hogy juthat a mennybe? Ez a novella rólunk, írókról szól, s arra biztat bennünket: vállalni kell, hogy mások vagyunk. S hogy három megjelenés előtt álló kötetemet is bemutassam: Az Örök tűz című könyvem a vízöntőkorszakot elemzi. A korszakváltást élem újra benne minden veszélyével és a lehetséges kiutak feltárásával. Az Aranykor a plátói világhajnalról, a kiútról tett vallomás. És befejezés előtt áll a fény evangéliuma, Az alkímia is. Minden viszontagság és szenvedés ellenére eddigi életem és szolgálatom teljes és szép volt. Nyugodt vagyok, mint a természeti népek fiai, akik nem félnek a haláltól, mert tudják, hogy van élet odaát. Ahonnan meztelenül jöttünk, s ahová meztelenül is távozunk, csak halhatatlan lelkünk juthat a mezsgyén túlra. Ha nem tudnám, a férjem most is él és vár rám, utánahaltam volna régen. Erre a reménységre az embertársaimat is meg akarom tanítani. S hogy rehabilitálni kell a kozmosz és az ember, a természet és az ember viszonyát. A huszadik század emberénél tán senki nem ejtett szörnyűbb sebeket a másikon és a világegyetem harmóniáján. Ezért kérdezem a napokban megjelent esszégyűjteményem címével: Merre tartasz, ember? Kell valami támaszt, vigaszt és követhető valóságot nyújtani a kereső, gondolkodó lényeknek, amely kivezet minket a mélységből, amibe a világ az ezredvégre keveredett. Menekülni pedig csak a fény felé szabad.