Neoreneszánsz mozgóképfestészet

A Duna TV Tálentum című sorozatában láthattuk Grunwalsky Ferenc Néhány kérdés Dobai Péterhez című portréfilmjét. Ez a szinte wagnerien összetett alkotás a mozgókép, a zene és a költői szó tökéletes egységével adott markáns képet korunk egyik egyedi arculatú, meghatározó értékeket teremtő vers- és prózaírójáról, Dobai Péterről. Grunwalsky nem a Ki kicsodából is azonosítható adatbázist mondta föl, nem is interjút készített. Írásban megadott tizenkét kérdést, az író válaszolt rájuk, s közben a képek is beszéltek. Ez a portré a műfaj etalonja, akár Grunwalsky Kálnoky László- vagy Orbán Ottó-portréja. Okkal részesült hát érte nívódíjban. A rendezőt otthonában kerestük föl.– Számomra azért létfontosságú műfaj a mozgóképi esszéteremtés vagy az íróportré-alkotás, mert kamaszkorom óta azt hallom mindenünnen, hogy a Gutenberg-galaxisnak harangoznak. A televízió nemcsak az irodalomnak vet véget, hanem megeszi majd a filmet, a színház- és talán a képző- és a zeneművészetet is. S az internet, a számítógép betetőzi a folyamatot. Én éppen ellenkezőleg, úgy látom, hogy az irodalom egyik legfontosabb megismertetése éppen a tévén keresztül történhet. Ehhez viszont szükségszerű, hogy átélhetővé tegyük a szerző álláspontját (nem szeretem a világnézet szót), világát, tehetségét. Mibenlétét. Hogy miért ír, alkot. Milyen minőséget hoz létre. S mi számára a teremtés metafizikai értelme.– Nehéz e misszió a funkcionális analfabetizmus évszázadában.– Erről van szó. Az olvasáson kívül az írásról is beszélnünk kell. Minthogy már az iskolában sincs fogalmazás, észre sem vesszük, hogy egy csomó ember úgy él, hogy életében az elkerülhetetlenül kötelező kérvényeken és beadványokon kívül nem írt le semmit. Az emberek ma már a szüleikkel sem leveleznek, hanem telefonálnak. Valóban az a tragédia, hogy egy latensen írástudatlan közönséggel nézünk szembe. Már nem arról van szó, hogy az irodalmat ismeri-e az átlagpolgár, vagy kevéssé ismeri, hanem ha megkérsz valakit: légy szíves, ülj le, és fogalmazd meg, mit is láttál vagy mit gondolsz, öntsd szavakba a benyomásaidat, és rögzítsd papírra, az emberek nyolcvan százaléka csődöt mond. Ezt az élményt már nem ismerik. Az iskolában fogalmazás helyett örökké teszteket kell kitölteni, így azon sem csodálkozom, hogy nem olvasnak az emberek. Miért olvasnának, ha írni sem tudnak? Ez már igen veszélyes dolog, s a művészet befogadásának gátja lehet. A komolyzenét, az irodalmat sokan már olyan szinten sem értik, hogy megdöbbennek, ha kimondod: zongorista vagy regényíró a foglalkozásod. S záporoznak a kérdések. Miért csinálod? Minek ez az egész? Egyáltalán, milyen, világtól elrugaszkodott ember az, aki írásra, muzsikálásra adja a fejét? Ebben az íróportréban vagy képzőművészeti, mozgóképi esszében semmiképpen sem az a szándék vezérelt elsősorban, hogy valami eredetit létrehozzak. Itt és most ez a műfaj arra hasonlít, mint amikor a festő a reneszánsz korában készített valakiről egy olyan személyes indíttatású mellképet, portrét, amelybe bele kellett sűríteni az illető teljes személyiségét. Én is egy korszerű vizuális képzőművészeti portrét akartam megteremteni Dobai Péterről. S arra törekedtem, hogy benne legyen az egyénisége, alkotásainak levegője, lélektana és a háttere.– Gondolom, ez hatalmas felelősség!– A filmes szakma egyik fő missziója, hogy megörökítsünk embereket és műveket. Az idő halad, s amit elkészítettünk, az marad meg emlékkép gyanánt az adott személyiségről. Százszor, ezerszer fogják elővenni még. Hány és hány dokumentum értékelődik újra és újra, kerül naponta új megvilágításba. Lényegében mi, filmesek gyártjuk itt és most az emberiség kollektív emlékezetét. Az marad meg rólad, amit én rólad fölveszek. Ezért mérhetetlen a filmes felelőssége. Akkor jó a portré, ha benne semmi sem pusztán illusztratív. A szó hagyományos értelmében vett riportműsorhoz képest, amit én művelek mind a Kálnoky László-, mind az Orbán Ottó-, mind a Dobai Péter-műsorban, az esszé és a vizuális portré keveréke. Csak olyan emberekről szeretek műsort készíteni, akiknek a fő törekvéseit ismerem és kedvelem, s a műveiket is szeretem. Róluk úgy érzem, hogy azt valósítják meg, ami ténylegesen bennük van. Dobai műveiben és egyéniségében engem különösen megfogott, hogy filozofikusan, elmélyülten ír és nyilatkozik, s hogy nagyon személyes élményévé tette a saját történelmét. Az emlékezés és a Vajda János-féle mítoszteremtés segédletével egy fiatal nő köré gyűrűzteti az univerzumot, Dobai százszázalékosan megéli öndramaturgiáját. Ami becsületes és veszélyes játék, hiszen kockára tette vers- és prózaköltészetéért a személyes boldogulását is. Nem megéli a verseit, hanem a saját élményeiből írja. És szövi a mítoszt, mint pók a hálót. Ugyanakkor nagyon is odafigyel a külvilágra. A művekbe a történelem, a politika egyaránt beszűrődik. Nekem az is szimpatikus, hogy Péter ma szokatlan módon, fizikailag is megélte a kalandot, a vágyat, az utazást. Engem az olyan emberek érdekelnek, akik mögött egyfelől művészi és gondolkodói attitűd, másfelől férfias kalandvágy, egy sportoló izomzata és életfelfogása áll. Dobai együtt lélegzik a világgal, a természettel, az őselemekkel. Nem véletlen, hogy számára a tenger, mint motívum, az egyetemesség egyik szimbóluma. Ha nem tudnám, hogy tengerész volt, nem is érteném. Kevés magyar költő van, aki a nagy kék országutat érzi fő életterének. A portréból szándékaim szerint kikristályosodtak a tenger és egy elmúlt élet körötti második élet komplikációi. Filmmel portréfestészetet művelni – óriási kihívás. S ha megfelelünk ennek, van értelme a filmezésnek és a televíziózásnak.