Egy műfaj kezdetei

Hungarian Jazz History a címe annak a Hungaroton által kiadott CD-sorozatnak, amely a hazai dzsesszműfaj megalapítóinak, kiemelkedő muzsikusainak archív felvételeit tartalmazza. Eddig Tabányi Mihály, Beamter Jenő, Kovács Andor és Kovács Gyula ötvenes-hatvanas évekbeli munkáit hallgathatták az érdeklődők. Jövőre két újabb lemezen Kőrössy János, valamint Deseő Csaba muzsikáját jelenteti meg a kiadó. A hiánypótló sorozatról a szerkesztőjével, Simon Géza Gáborral beszélgettünk.A szerkesztő mindenekelőtt eloszlatta azt a közkeletű tévedést, amely szerint az ötvenes években tilos volt dzsesszt játszani. – Minden esetben a helyi vezetők – gondolok itt akár a vendéglátóegység vezetőjére – döntött abban, hogy miféle muzsikát adhattak elő, s milyet nem – állítja Simon Géza Gábor, majd így folytatja: – Az amerikai zene valóban tiltott gyümölcsnek számított, azonban Gershwin, vagy Paul Robeson melódiái időről időre felhangozhattak. A kemény tiltás időszakában, 1950–54 között Tabányi mindvégig koncertezhetett. Mi több, 1954-től a Qualiton rendszeresen kiadott dzsesszfelvételeket. Nem is akármilyeneket, ugyanis a kor modern irányzatának, a west-coastnak is teret biztosított.Természetesen nem volt felhőtlen a műfaj művelőinek élete, mivel az improvizáció „tilos” volt. Ennek gyökere régebbre nyúlik: már a két világháború között is csupán éjszaka rögtönözhettek a muzsikusok, és szintén kizárólag ekkor játszhattak szvinges ritmusokat. – Az improvizációt azért tiltották, mivel a zenészek ebben az esetben eltérhettek a hivatalosan elfogadott kottától, megmutatva saját egyéniségüket – magyarázza Simon Géza Gábor. Emellett a melódiákat és a harmóniákat is igyekeztek szigorú keretek közé szorítani. Az úgynevezett modern hangzást nem kívánatossá nyilvánították, s egyszerű népies dallamokra épülő szerzeményeket kellett komponálni. – Ennek azért volt egy előnye, hiszen hozzásegítette az előadókat az etnodzsessz kialakításához – így a szerkesztő.Hazánkban mégsem vált olyan népszerűvé a műfaj, mint például Lengyelországban. Egyik okként Simon megemlítette a dzsesszklubvezetők gyakori fluktuációját. – A lengyeleknél sokkal tovább dolgozhatott egy klubvezető, mint nálunk. A KISZ azonban idővel odaállt e mellé a zene mellé. Ennek köszönhetően nyitotta meg kapuit a Dália, a szövetség dzsesszklubja, s szintén ily módon jelenhetett meg egy szaklap is. Meg kell jegyezzük, hogy sok esetben a klubvezetők nem voltak tagjai a KISZ-nek – emlékeztet a szerkesztő. A klubélet virágzásnak indult, s például Pápán a hetvenes években párhuzamosan három-négy helyen is tartottak rendszeresen dzsesszkoncerteket. A fővárosban pedig minden este ettől a zenétől volt hangos valamelyik klub.A nagy dzsesszfesztiválok lehetővé tették külföldi muzsikusok magyarországi vendégszereplését. Az ötvenes években hazai előadók együtt jam-melhettek cseh és lengyel zenészekkel, majd 1960-tól amerikai sztárok is felléphettek honi színpadon. Magyar muzsikusok közül kizárólag azok előtt nyílt meg a határ, akiket erre méltónak talált az Interkoncert. A fesztiválok kimúlásának okát Simon Géza Gábor abban látja, hogy a műfaj elveszítette báját. – Más, mondhatni intellektuálisabb volt ez a muzsika, mint a popzene. A végső csapást a népművelés összeomlása mérte a klubhálózatra. Ezért a mai fiataloknak már esélyük sincs arra, hogy megkedvelhessék a dzsesszt. Nincs jobb helyzetben a lemezvásárló sem, ugyanis a nagy világcégek kizárólag nemzetközileg jegyzett sztárok albumait kínálják a boltokban. Marad a rádió. Tudtommal az egyik csatorna vállalkozott arra, hogy napi rendszerességgel bemutassa a műfaj teljes palettáját. Mindezt éjszaka. Nincs ezzel semmi baj, hiszen a dzsessz születésétől fogva éjszakai művészet.