Román–magyar filmfesztivál

Sokat hallunk és beszélünk a Kárpát-medence népeinek összefogásáról. Kántor László rendező, a Budapest Filmstúdió vezetője a maga területén cselekedett is. Németh Zsolt külügyi államtitkár, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Sepsiszentgyörgy városi tanácsa, Kovászna megye tanácsa és mások segítségével október 12–16. között Sepsiszentgyörgyön a Budapest Filmstúdió megrendezi a Szenzor első magyar–román filmfesztivált, s biztató ígéreteket kapott a folytatás lehetőségére is.– Az ötletet az a tény szülte – meséli lapunk kérdésére Kántor László –, hogy a környező országokkal, közvetlen és közvetett szomszédainkkal a rendszerváltozás óta nem látjuk egymás filmjeit, megszűnt a közvetlen kapcsolat, az oda-vissza forgalom. A magyar mozikban alig-alig láthatunk szlovák, román, jugoszláv filmet. S azt gondolom, hogy ha mi, közép- és kelet-európaiak valami érdekeset akarunk adni a világnak, nem Amerika után kell kullognunk, hanem arról kell mesélnünk, mi van a környező országokban és nálunk. És legalább a saját közegünkben a saját értékeinket forgalmaznunk, bár szerintem saját történeteinknek a világpiacon is nagyobb keletje van, mint az utánzatoknak. Ahhoz viszont, hogy el tudjuk mesélni a világnak, ismernünk is kell egymás történeteit és történelmét. Ezért gondoltam azt, hogy egy minden évben megismétlődő, bővülő fesztiválsorozatot kellene elindítani, ahol évente két közép-európai ország bemutatja egymásnak a saját friss termését egy évre kivetítve, a teljesség igényével. S úgy tűnik, hogy az első magyar–román fesztivál október 12-től 16-ig Sepsiszentgyörgyön megvalósul.– Miért Erdélyben kezdődik a folyamat?– Romániába a diktatúra éveiben a többi volt szocialista országhoz mérten is túl sok szűrőn érkeztek a hírek és az adatok. Ezért a szabadság robbanásának ott még mindig friss a lendülete. Ott a magyar kisebbség minden szférában igyekszik fölzárkózni Európához. Felgyorsult az információáramlás. Újságok és hetilapok születtek, színház- és filmrendezők utaztak külföldre, hogy ott alkothassanak. Külföldi művészeket hívtak meg magyar városokba, kiállításokat, zenei fesztiválokat szerveztek. A Budapest Filmstúdió úgy gondolta, hogy a film az a terület, ahol sokkal nehezebb az eseményeket megszervezni.– Mely alkotások láthatók a fesztiválon?– Az idei, sepsiszentgyörgyi ötnapos fesztiválon bemutatkozik Gödrös Frigyes Glamour; Deák Krisztina Jadviga párnája; Jancsó Miklós Anyád! a szúnyogok; Buzás Mihály A kis utazás; Mészáros Márta Kisvilma; Fonyó Gergely Kelj fel Jancsi; Pacskovszky József A mi szerelmünk; Sas Tamás Rosszfiúk című nagyjátékfilmje. A kísérleti kisjátékfilmek kategóriájában Gothár Péter Akasztottak; Szaladják István Aranymadár; Xantus János A Morel fiú; Pálos György Rozika nem fél; Gulyás Gyula Tanítványok; Stefanovics Angéla–Kálmánchelyi Zoltán–Végh Zsolt [email protected] című alkotásai képviselik. A hattagú zsűriben három magyar, három román filmkritikus ad egy-egy díjat egy-egy magyarországi és romániai filmnek. Lesz egy közönségdíj is, amelyet egy magyar, illetve egy román film kap, és erre a város ajánlott fel díjat. Ám nem ez a legfontosabb. A filmkarnevál inkább szemle-, mint versenyjellegű fesztivál lesz.– Mit vár a kezdeményezéstől?– E fesztiválokon nemcsak az alkotások, hanem az országok alkotói is találkoznának. Szerveznénk rendező-néző találkozókat, szakmai fórumokat, operatőrök, színészek-szakemberek eszmecseréjét is. Ami nagyon fontos: meghívjuk a forgalmazókat is, hogy akár helyben is üzletet köthessenek. És ami újszerű lehetne: tervezzük, hogy egy fórumon együtt vesz majd részt a Magyar Mozgókép Közalapítvány képviselője, s ennek romániai megfelelője, az ORTT és a hasonló romániai szervezet. Úgy vélem, aki ma a televíziót ki akarja zárni egy effajta megbeszélésről, az nem a földön jár. A filmszakma és a filmgyártás minden szegletét meg akarjuk mozgatni, s ehhez most már pártfogókra találtunk itthon, Romániában és Jugoszláviában is. Egészséges gondolkodású embereket, akik megértették, hogy az a jó, hogy ha itt, „Kis-Európában” együtt élünk, együtt dolgozunk és összefogunk. Ennek egyik gyakorlati vetülete a koprodukciók fontossága. A rendszerváltozás után közvetlenül Magyarország is átesett azon a gyermekbetegségen, hogy mindenáron csak nyugati pénzek bevonásával próbálta megoldani a filmgyártás nehézségeit. Ez valóban nagyon fontos, de igen korlátozottak még az Eurimage lehetőségei is, évente egy, maximum két filmet tud országonként támogatni. Nyilvánvaló, hogy a jövő útja csak az lehet, hogy mi próbáljunk meg régiónkon belül olyan koprodukciós lehetőségeket kiépíteni, hogy ne legyünk feltétlenül csak az Eurimage-ra szorulva.