Búcsú a Vörösmartytól, az utolsó magyar tengerjárótól

Paulus Alajos 1990-ig megtűrt dokumentumrendezőnek számított, akiről köztudomású: mindig érzékeny pontokra tapintott a diktatúra éveiben. Így nem csoda, hogy hazai elismerésekben nem részesült. Amikor idén március 15. alkalmából megkapta a Balázs Béla-díjat, éppen a Vörösmarty hajó fedélzetén forgatta új filmjét.– Az államszocializmus végnapjaiban, 1987-ben terjesztettek föl először Balázs Béla-díjra – emlékezik Paulus Alajos. – Majd 1989-ben érdemes művésznek is jelöltek munkahelyemről, a MOVI-ból, a filmgyár 1996-ban ledózerolt Könyves Kálmán körúti részlegéből. Ám a hatalom akkor sem bocsátotta meg nekem, hogy 1956-ban, a forradalom ideje alatt az Orion gyár munkástanácsának titkára voltam. 1957-ben letartóztattak. Először bevittek Kistarcsára, aztán a gyűjtőbe, kaptam egy évet. S bár négy hónap múlva kiengedtek, 1959-ig csak világosító segédmunkásként dolgozhattam a MOVI-ban, amely 1990-ig nyújtott nekem menedéket.– Később is igazmondó filmekkel tetézte 1956-os forradalmárságát.– Kezdjük azzal az esettel, amely mostani filmem témájához, a Vörösmartyhoz kapcsolódik. A hajót húsz éve a szovjetunióbeli Herson városában építették föl. Kiharcoltam, hogy a magyar zászló felvonásánál mint filmhíradós jelen lehessek a kamerámmal. Azzal eresztettek el: „Csak semmi hazafiaskodás!” Úgy próbáltam a parancsot kijátszani, hogy magammal vittem egy orosz nyelvű Vörösmarty-kötetet, s rávettem egy hajóst: az ünnepségen olvassa föl oroszul a Szózatot. Én pedig tudósítói kötelességemet teljesítve híven „tolmácsoltam”, no persze, Vörösmarty szavaival. Nagy botrány volt, az illetékesek rájöttek a turpisságra is, de az akkori stúdióvezetés kiharcolta, hogy a filmemet levetítsék. Komolyabb botrányt keltett az egyik első önálló filmem, az 1973-as Kiskarácsony, amely az akkori rendszer háborús hangulatkeltése ellen emelt szót. Miközben a Honvédelmi Minisztérium a betiltásán fáradozott, elnyertem vele az oberhauseni filmfesztiválon a katolikus zsűri különdíját. Itthon pedig szabályosan nyilvántartásba vettek. Az Útvesztő című, 1987-es filmemről, amely a miskolci fesztiválon díjat nyert, az a hivatalos vélemény is elhangzott: „Ha a határaink közé engednénk amerikai filmeseket, pontosan úgy vélekednének a szocializmusról, mint Paulus Alajos.” Erdélyi trilógiám első két részét, a Béke veled és a Félrevert harangok című filmet még a Ceaucescu-korszakban forgattam, s itthon is nacionalistának bélyegeztek az első részért még 1989-es megjelenésekor is. Hát ezért történhetett meg, hogy bár 1987-ben, hatvankét évesen is kissé túlkoros lettem volna már a Balázs Béla-díjhoz, még mindig nem kaptam meg.– Miközben híres volt fiatalos bátorságáról.– Nyilván a Van egy álmom című filmemre céloz. Amikor a kilencvenes évek elején a szerbek meg akarták akadályozni Jugoszlávia szétesését, embertelen harcot folytattak az újjászerveződő horvát állam ellen. Megérintett az új háború tragikuma, s nem elégedtem meg azzal, hogy Kaposváron forgassak filmet az eszéki menekültekkel. Írtam a feleségemnek egy búcsúlevelet, s egyedül átmentem egy kamerával a szerbektől ostrom alá vett Eszékre. 1992-re elkészült a Van egy álmom című film, amely olyanynyira megnyerte az eszékiek tetszését, hogy a horvátok meghívtak egy menekültügyi konferenciára. Ott koronatanúként meghallgattak, levetítették a filmemet, elismerő oklevélben részesítettek.– Milyen érzés volt húsz év után újra a Vörösmarty fedélzetén lenni?– Négy hónapom volt arra, hogy megörökítsem az utolsó magyar tengeri hajó, a Vörösmarty végnapjait. A hajó két évtizeddel ezelőtt életerősnek, újnak tűnt, mostanára valóban elöregedett. Engem most is a téma emberi vonatkozásai ihlettek meg. Abból indultam ki, miként él a Vörösmarty a hajósok tudatában. Arra kellett ráébrednem: a tengeri hajó, amely mintegy húsz embernek nem csupán munkahelye, hanem hónapokon át lakhelye, élettere is, jóval több egy úszó vasdarabnál. Magammal vittem Vörösmarty összes versét. A legénység valamennyi tagjának odaadtam, s kértem, mondják el, mi ragadja meg őket legjobban. Legtöbben a Jóslat című költeménynek azon passzusait emelték ki, amelyek javaink elkótyavetyéléséről szólnak. Eleddig úgy érezték magukat, hogy a világ minden táján megfordulván, kicsit hazájuk nagykövetei, de legalábbis hírvívői. Hiszen az, hogy a magyar lobogó a világtengert járja, szimbolikus értékű. Engem a hazaszeretetnek azon megnyilvánulása is megindított, hogy március 15-én mindannyian kokárdával jelentek meg a fedélzeten. Vagyis készültek rá otthon, hogy a tengeren is megemlékezzenek nemzeti ünnepünkről.