„Helyi érdekű írók útjában álltam”

Amikor Pék Pál, a Nagykanizsán élő József Attila-díjas költő „kitalálta”, majd megvalósította a Pannon Tükör című kéthavonta megjelenő Zala megyei folyóiratot, az igényes irodalom barátai nem csak az új fórumnak örültek. E markáns arcélű lappal, amely közölt nemesen konzervatív és műfajmegújító műveket, nemcsak bővült, gazdagodott is irodalmi lapjaink palettája. Aztán öt év után a megyei lap szűkszavú hírben tudatta: Pék Pál főszerkesztőt a Zalai Írók Egyesülete fölmentette tisztségéből.Lackner László, a Pannon Tükör lapigazgatója érdeklődésünkre elismerte, hogy Pék Pál főszerkesztő becsületes munkával öt év alatt igényes, kiváló, országos szintű folyóiratot teremtett. Ám a lapban túlsúlyba került az irodalom, s a szerkesztő a helyi alkotók rovására túlságosan preferálta a Magyar Írók Szövetsége tagjait. Ráadásul szinte minden egyes számnál túllépte a megbeszélt terjedelmi korlátokat. A lapigazgató hozzátette, hogy idén sajnos kevesebb támogatást kaptak, mint amit reméltek, így jelentős többletköltségek támadtak, ami abból is fakadt, hogy Pék Pál olykor túl nagylelkű honorá-riumot adott a lap prominens szerzőinek. Lackner László sajnálja a történteket, hiszen Pék Pál valóban nívós munkát végzett, ráadásul a lap szerkesztőgárdájához hasonlóan, tiszteletdíj nélkül. Ám egy kis költségvetésű, vidéki kulturális lap – vallja Lackner László – nem engedhet meg magának ilyen nagystílű és nagylelkű szerkesztői koncepciót.Az, hogy felmondtak volna Pék Pálnak, Lackner szerint helytelen megfogalmazás, mert fizetés híján alkalmazásban sem volt, csupán a Zalai Írók Egyesülete bízta meg azzal, hogy lássa el a főszerkesztői feladatokat. S minthogy az egyesület nem értett egyet több ponton Pék Pál elképzeléseivel, most egyszerűen viszszavonta a megbízást.Lapunk megkereste Pék Pált, aki leváltásának okai között a szerkesztőségen belüli – a kezdetek óta meglévő – nézetkülönbségeket tartja elsődlegesnek. Mint mondja, a három lapalapító, Tar Ferenc történész, Péntek Imre költő és ő az 1995-ös mutatványszámban is kifejezte: a Pannon Tükör folyóirat a zalai térség és a szó legtágabb értelmében vett pannon régió szellemi műhelye kíván lenni. E régióhoz tartoznak a határon túl élő magyarok is, kiknek egyre kevesebb a megnyilatkozási lehetőségük. Pék ugyanakkor leszögezi: a Pannon Tükör esetében országos horizontra tekintő, irodalomtörténeti léptékben gondolkodó fórumról van szó, a lapnak, és a helyi alkotóknak egyaránt érdeke, hogy nagy formátumú egyéniségek művei avassák rangossá. A lap megjelenését a megyei önkormányzaton kívül segítette Zalaegerszeg, Nagykanizsa, Keszthely, Hévíz és egy ideig Lenti is.Az impresszumban is szereplő Zalai Írók Egyesülete, Orsós Jakab elnökletével elvben támogatta a lapot. 1995 óta máig a lap elismerést vívott ki határainkon innen és túl. Nőtt azonban a feszültség az eredeti koncepcióhoz hű alapítók és a kiadó, illetve a Zalai Írók Egyesülete között, míg végül a főszerkesztőt a Zalai Írók Egyesülete a megyei közgyűlés jóváhagyásával – az érdekelt távollétében – fölmentette főszerkesztői tisztségéből. Az indoklás szerint Pék háttérbe szorította a zalai alkotókat, s túl sok művet közölt bizonyos nem igazán kívánatos személyektől. Többek között Nagy Gáspár, Villányi László, Perneczky Géza, Bujdosó Alpár, Nagy Pál, Vitéz György, Kibédi Varga Áron minősült persona non gratának. Erről annyit mutatóban – mondja Pék Pál –, hogy az 1997-es első számban tizenegy, a másodikban tizennégy zalai alkotó szerepelt, s a harmadikat zömmel a szomszédos Somogy megyeiek-nek szentelték, de abban is volt három zalai. Ez az arányszám lényegében meg is maradt. A leváltás indokai között szerepelt továbbá, hogy a lapban alig jelent meg honismereti tanulmány, illetve hogy a főszerkesztő túlságosan preferálja a letűnt polgári kultúrát (név szerint Márai Sándort, Hamvas Bélát), túlexponálja a Trianon-témakört és 1956-ot. Ráadásul – úgymond – túllépte a számára kijelölt anyagi kereteket, így a lap kiadója már nem tudja a nyomdaszámlákat kifizetni. A dolog abszurd – így Pék Pál –, hisz főszerkesztőként nem diszponált a lap gazdasági ügyei fölött: a honoráriumutalást és a nyomdaszámlát a kiadó intézte és hitelesítette. A vitákban mindig a kiadó képviselőjéé volt a végső szó, aki a sérelmezett terjedelmi túllépéseket is rendre jóváhagyta.– Azt viszont meg kell mondanom: fájlalom, hogy e küzdelemben magamra hagytak azok az országos intézmények is, amelyek a nemzeti kultúra műhelyeinek támogatására hivatottak – tűnődik a leváltott főszerkesztő. A történet zárópoénja: két nappal a leváltás után a kiadó kiegyenlítette a nyomdaszámlát, s az inkriminált, idei negyedik szám is hamarosan megjelenik. „Ettől vált nyilvánvalóvá – mondja Pék –, hogy mégsem költekeztünk túl, ha kell, pénz is kerül. Valójában azért kellett megszabadulni főszerkesztői okvetlenkedéseimtől, hogy ne álljak helyi érdekű alkotók útjában.”