A polgárok teátruma

Sokan sokféleképpen értelmezték a színházi struktúraváltás címkével illetett talányos fogalmat. Hogy mit is takar pontosan a megnevezés, máig nem tudni. Ami tény: a több mint negyven éve uralkodó színjátszási modell – finoman fogalmazva – nem eurokonform. Egy lehetséges kiutat fogalmaz meg a veszprémi Petőfi Színház direktori székére benyújtott pályázatában Seregi Zoltán rendező. (Korábbi lapszámunkban már megismerkedhettek egy másik jelölt, Krámer György gondolataival.)Elképzelésem sarkalatos pontja az úgynevezett rugalmas produkciós játékrend – fogalmaz Seregi Zoltán. – Ennek értelmében a bemutatásra kerülő előadásokat produkciós menedzserek bevonásával segítenénk színpadra. Egy-egy menedzser évi két-három bemutatóért felelős. A hozzá tartozó produkciók számára kell előteremtenie az éves költségvetésen túli támogatásokat. Természetesen a menedzserek anyagilag is érdekeltek a szponzorok felkutatásában, s természetesen a szponzorok támogatásukért cserébe reklámot kapnak a színháztól. E gondolkodásnak megfelelően a produkciós menedzsereknek az is érdeke, hogy a rájuk bízott előadások minél többször s minél több helyen kerüljenek közönség elé. Ily módon élhetik túl a produkciók a megszokott tizenöt-húszas szériát, más városok színpadán folytatva karrierjüket. Ez idő alatt pedig a vendéglátó együttes társulata játszana a mi színházunkban, mintegy kicserélve egymással egyes produkcióinkat, amelyre érdeklődés mutatkozhat mindkét helyen. Így válhatna amolyan régiós központtá Veszprém, amelyet földrajzi elhelyezkedése amúgy is alkalmassá tesz erre a feladatra.– A műsorterv – ami az eddig elmondottakkal harmonizálva, együtt készülne az éves költségvetéssel – két, nevezzük így: kiemelt produkcióra épülne. Ezek közül az egyik olyan zenés darab lenne, operett vagy musical, amely határainkon túl is értékesíthető. Másik pillérként, országosan meghatározó színész személyiség, esetleg világhírű külföldi rendező neve fémjelezte előadás szolgálna. A effajta együttműködés gördülékenységére biztosítékot jelent Eperjes Károly személye, akit sikeres pályázatom esetén felkérnék a veszprémi Petőfi Színház művészeti vezetésére. Mindez nem jelenti azt, hogy fővárosi művészek szállják majd meg a teátrumot; elsősorban a jelenlegi társulattal kívánjuk megvalósítani elképzeléseinket.– Színházeszményem hagyományosnak nevezhető: azokat az előadásokat szeretem, amelyeket kiemelkedő színészi alakítások mozgatnak. A színjátszást a játszó és a néző tartja életben. Ezért markáns színészegyéniségekből kell társulatot építeni, s olyan darabokból összeállítani a műsortervet, amelyekben kibontakoztathatják tehetségüket a szereplők, ugyanakkor a közönség érdeklődésére is számot tartanak. Terveim szerint az első két évadban – tekintettel a millenniumra – kizárólag magyar szerző műveit állítanánk színpadra. Kiírnánk egy, a rendszerváltozásról szóló színdarabok születését elősegítő pályázatot. Bármilyen furcsa, de erről a meghatározó történelmi fordulatról még nem vetettek papírra drámát. Kortárs szerzőknek, Gyurkovics Tibornak, Szakonyi Károlynak, Görgey Gábornak, Sütő Andrásnak, Németh Ákosnak vagy Pozsgai Zsoltnak – aki a reménybeli társulat irodalmi vezetője lenne – biztosítanánk színpadot, mellettük olyan klasszikusokból válogatnánk, mint Móricz Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Tersánszky Józsi Jenő, Jókai Mór, Illyés Gyula, Németh László, Katona József, Csiky Gergely, Zilahy Lajos, Herczeg Ferenc, Márai Sándor, Tamási Áron, Bartha Lajos. Nem feledkezünk meg a legifjabbakról sem. Számukra, a mostanában divatos beavató színház helyett, teljes előadásokat kívánunk nyújtani, a színházi produkció minden magával ragadó hatásával együtt. Iskolaszínház címén a megyében utaztatható két gyermek- előadást hoznánk létre, az általános iskolai, illetve gimnáziumi tananyaghoz kapcsolódva.– Meggyőződésem, hogy a színház – főleg, ha vidéken működik – közszolgálati intézmény. A közönség szolgálata azonban nem keverendő össze a bulvár színjátszással. Amint a világ gazdagokra és szegényekre, éppúgy műveltekre és műveletlenekre szakad szét. A színjátszás az egyik utolsó lehetőség a sokak számára érthető, ugyanakkor művészileg értékes alkotások létrehozására. Arra törekszem, hogy megtaláljuk a bulvárszínház és a művészi előadásmód közti keskeny pallót. A hamleti „tükör, amit a természetnek tartunk” három évtizedig kizárólag a rútat, a gonoszat, a durvát mutatta. Az élet önmagában annyira kegyetlen, hogy a színháznak nem feltétlenül kell azt még egyszer a néző fejére zúdítania esténként. Ehelyett azt kellene sugallnia, amiért érdemes élni, természetesen kerülve a rózsaszín álmok hamis illúzióját. A XX. század „forradalmi” művészete hevesen támadta a polgári társadalmat, amelyet híven tükröz a drámairodalom. Jelenleg polgári társadalom épül, úgyhogy az efféle társadalomkritika nevetségesen hatna, helyette emberi tulajdonságokat, törekvéseket, helyzeteket érdemes bírálni, vizsgálni, s polgári erényeket, értékeket bemutatni a színpadon.