Sétány a félmúltba

Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb német filmalkotását láthatjuk a Kinowelt Hungary forgalmazó cég jóvoltából a Művész moziban. A Napsugár sétányt Leander Haussmann rendezte Thomas Brussig regénye nyomán. A mű a hetvenes évek Kelet-Berlinjébe vezérel bennünket. Egy kis utcába, melynek nagyobbik fele a lidérces fal túlsó oldalára esik. Hausmann nem tesz mást, mint elénk tárja, hogyan élnek értelmiségi, félértelmiségi fiatalok, öreg besúgók abban a világban, ahol egy pop-rock feliratú póló viselése is civil kurázsit igényelt. Az NDK-ban vagyunk, ahol a szovjet „nagy testvér” tiltásai sokkal keményebben érvényesültek, mint Lengyel- vagy Magyarországon.A film hazai bemutatóján részt vett Leander Haussmann rendező és Annika Kuhl, a film egyik női főszereplője is. Arra a kérdésünkre, hogy saját élményeit párolta-e filmmé, Leander Haussmann úgy válaszolt, hogy néhány évvel ezelőtt Thomas Brussig író hozta el neki művének szüzséjét, amely a hetvenes évek fura kelet-berlini panorámáját tárja elénk. Ami a rendezőt leginkább magával ragadta, az a fiatalok története. Az egyéniségét, pontosabban az empirikus és az alkotói személyiségét is, „szétparcellázta” egy-egy ifjú emberben. A dolgok megszervezésének fanatikus szenvedélye, amely a főszereplő kisfiút, Michat jellemzi, a rendező egyik nagyon jellemző én-darabja. Ám jellemző volt rá fiatalkorában az ügyetlenség is, amellyel a főhős a környezetéhez és a nőkhöz viszonyult. S természetesen az a vágy is, hogy majd egykor ünnepelt discjockey lehessen. Marióban, az ifjú intellektuellben a rendezőnek az a hamvas bölcsészkorszaka éled újjá, amelyben a filozófia esszenciáját és az élet értelmét kereste Sartre, Camus és Heidegger művei nyomán. A nővér, akit Annika Kuhl játszik, hasonlít a rendező nővérére.„Ez a generáció, akár önöknél, Magyarországon – mondta a rendező – a beat száguldásélményében találta meg identitását. De a filmemben megidézett korszakban nem fordulhatott elő, hogy valaki a Beatlest és a Rolling Stonest is szereti. Életünknek nem voltak tétjei, alternatívái. A cselekvés és a szabadság helyetti „pótlék” volt mind a zene, mind a csencselések, sőt, a nyugati divat követése is. Az, hogy az ember mindent követett, ami tiltva volt. Tanultabb hőseim Heidegger, Sartre, Camus egzisztencializmusán keresztül kóstolták az egyéniség szabadságának legalább a filozófiáját, mivel a cselekvés szabadságától el voltak zárva. Az NDK-ban azokhoz a nyugati irodalmi és filozófiai alkotásokhoz, amelyeket Magyarországon a hatvanas években, ha szűrve is, de átengedett a cenzúra, alig juthattunk hozzá.”Ám a filmemben megidézett korszakhoz az is hozzátartozik, véli a rendező, hogy ezeket a filozófiai műveket nyugaton is, keleten is csak félig olvasták az emberek. Keleten azért, mert töredékes, cenzúrázott formában juthattak hozzájuk. Nyugaton pedig szellemi lustaságból olvastak felületesen, félig-meddig a fiatalok. Filmemnek egyik lényeges szándéka, hogy megmutassam: a fiatalság akkor (akár nyugaton, akár keleten élt) arról beszélgetett, amit valójában nem is ismert. Annika Kuhl szerint a film egyik értéke, hogy leleplezi az államszocializmus iránti nosztalgiára csábító féligazságokat. Azt a közhelyet is megkérdőjelezi, hogy a diktatúrában olvasottabbak és műveltebbek voltak az emberek, mint itt és most.