Polonia Hotel

Lányokkal, urániummal és kábítószerrel kereskednek a „lyukacsos határon”, Lengyelország és Németország között az emberek. Lopott autókkal, illegális kivándorlókkal is – állítja az a francia televíziósok által készített dokumentumfilm, amelyet a Spektrum Televízió mutatott be vasárnapra virradóra. Hiába vigyázza hétezer lengyel és húszezer német határőr a vidéket, a törvénytelenség ütött itt tanyát, mióta a vasfüggönyt felszámolták Kelet- és Nyugat-Európa országai között. A német állam elektronikus védőfal emelését fontolgatja az Odera mentén azon a mintegy ötszáz kilométeres partszakaszon, ahol jelenleg a maffia az úr. A németek földjeit, tanyáit, városait Lengyelország felől elözönlő cigány, román, bolgár és orosz menekültek „akcióba lendítik” a neonáci ifjúsági szervezeteket, ezek meg szorongással elegy ellenállásra késztetik az antifasiszta közösségeket. Az 1930-as évekre hivatkoznak, Európa – mondják – akkor is elbagatellizálta az egyesületekbe tömörült, ideológiával is felvértezett idegengyűlöletet, aztán mi lett belőle...A 30-as évekbeli lengyel–német viszonyt egyébként alkalmunk van közelebbről is megismerni – nem a Spektrum, hanem – a Magyar Televízió jóvoltából. Bokor Péter és Hanák Gábor sorozata, a negyvenedik epizódján is túljutó Századunk éppen ezt az időszakot tárgyalja, a szokásosnál is gazdagabb archív filmanyaggal, részletezőbb történészi kommentárokkal. Alkotói elszántságukat a szerencsés véletlenek is segítik, Bokor Péterék megtalálják azokat az embereket, akiket az ötven-hatvan esztendővel ezelőtti híradók is megrökítettek, akik elmondhatják, mi volt a valóság – szerintük – a propagandacélok „forgatókönyve” szerint készült filmkockák mögött. Az a munka, amit ez a két eltökélt szakember, Bokor Péter és Hanák Gábor vállalt, akkor is heroikusnak nevezhető, ha semmi egyebet nem tesznek, csak – filmarchívumokban kutakodván – a mai történelmi ismeretterjesztés szempontjai szerint rendbe rakják, párhuzamba állítják (a béke utolsó éve, 1938 és a második világháború utáni béke első éve, 1946 egymásra „rímeltetve” szerepel sorozatukban), és a legjobb történészekkel hitelesíttetik „leleteiket”. De most, hogy a hétköznapi történelem megjelenítésére is törekszenek, és kameráik elé invitálják azokat az úgynevezett kisembereket, akik jobbára elszenvedői s szemlélői voltak századunk zavaros históriájának, és nem az eltervezői, az irányítói – szorgalmukat, körültekintő és fáradhatatlan munkamódszerüket is dicséret illeti.Egy balfi asszonyság elbeszéli, miként látta ő a falujukba szállított munkaszolgálatosokat (Szerb Antal 1946-os újratemetése szolgáltatja szavaihoz a szomorú alkalmat), egy kassai polgár, hogyan emlékezik a szülővárosába a szlovákok kivonulása után visszatérő magyar katonákra. Egy zebegényi nyugdíjas az 1938-as családalapítási segélyről mesél, Rónai László Sík Sándorról, Farkas Vladimír – többek között – az 1946-os telefonlehallgatásokról. (Meglepte, mondja, hogy több vezető politikus, egy Nagy Ferenc, egy Kovács Béla is azon névsor elején szerepelt, amit a bizalmi feladatot teljesítő telefonos-gyorsíró kisasszonyok kaptak.) Van olyan riportalanyuk, akit élénk érdeklődéssel hallgatunk, van, akit viszolyogva, s ez így természetes. A XX. század érzelmi s történelmi megítélése – sajnos – csak hasadt lélekkel lehetséges.A jelen sem igen változtat ezen. Bizonyság erre a franciák dokumentumfilmje, Az új vasfüggöny, amely még összetettebb (és kilátástalanabb) képet fest az európai társadalmakról, mint a magyar műhelyből kikerülő történelmi ismeretterjesztő sorozat, a Századunk. A Szczecin városában, a Polonia Hotelben csencselő nép, lengyelek, ukránok, németek, románok (havonta mintegy ezerötszáz lopott autó vándorol át a határon, van, aki kábítószerre cseréli a más járgányát, a „lengyel levesnek”, a mákból főzött drognak nagy a keletje, egy köbcenti ára másfél dollár) voltaképpen nincsenek nagyobb biztonságban, mint a háborúba hajszolt nációk hatvan évvel ezelőtt. Erkölcsüket, egészségüket, emberi létüket bombázza a modern világ, és a békediktátumot sehol nem fogalmazzák.