Vörösmarty Mihály: A bujdosók

Történelmi kardtánc. Adhatnánk ezt az alcímet is a Térszínház pénteki ősbemutatójának, Vörösmarty Mihály A bujdosók című darabjából színre vitt előadásának. Bucz Hunor rendezésében a szereplőkből kirobbanó indulatok mozgatta rideg acélpengék ívelnek át jeleneteken, téren és időn, míg végre a gyilkolást feledve, egyikük szakrális tárgyként hever a jelen táncházából a színre csárdásozó lába előtt.A folytonos jelennel feleselés a produkció szerkezeti, s részint gondolati tartópillére. Ez indokolja a darabválasztást, a rendező történelmi sorsfordítókon átívelő „Ne bántsd a magyart!” kiáltása – mint vallja előadása műsorfüzetében. Amíg volt cenzúrahivatal, addig Vörösmarty drámáját leparancsolták a honi színpadokról. Ma, amikor teljes értékválságtól zavarosak a fejek, színre kerülhet a mű. Kérdés persze, hogy az évtized alatt megkavarodottak, miként fogadják a szerző – mondjuk így – üzenetét, ha egyáltalán hajlandóak befogadni.A konkrét történelmi időnél – Zsigmond király koránál – hangsúlyosabb az elvont tér. Vörösmarty muzsikáló sorai a Kárpát-medencét festik elénk, s drámai költeményében (csakúgy, mint a Csongor és Tündében) a szereplők viszonyai határozzák meg a jelenetek helyszínét. Így cseppet sem zavaró, amint az ifjú Korpádi (Balázsi István) minden nehézség nélkül egyszerre csak betoppan hivatlanul a király (Benedek Gyula) valamelyik szobájába, csakúgy, ahogy őt meglátogatja börtönében szerelme, Júlia (Kaszás Villő). E szerkezetet követve a Térszínház színpadán egy fia díszletelemet sem látni (hacsak a fekete kulisszákat nem tekintjük annak). Nem lassítják tehát a cselekmény bonyolódását jelenetközi átdíszítések. (Eszünkbe kell villanniuk a hatvanas évek eleji nagy hírű, csupasz térben játszott, Peter Brook Shakespeare-rendezéseinek, amelyek szellemi atyja Jan Kott volt. Kortársunk Shakespeare – hirdették az alkotók.) Kortársunk Vörösmarty – sugallja Bucz Hunor előadása. Habár a jeleneteket átvezető tánc (Bakonyi Ernő saját koreográfiáját adja elő a Jánosi Együttes kíséretére) több helyütt megakasztja a cselekmény tempóját. Hol ellenpontoz a zene, hol folytatja a szituáció hangulatát. Szerves egységet minden bizonnyal akkor alkot majd tánc, muzsika és próza, amikor, úgy a hatodik-hetedik előadáskor, azonosan kattog táncos, zenész és színész belső metronómja.A csupasz térben jószerével akciómentes jelenetek követik egymást. A drámai történés vihara a lelkekben dúl. Színészt próbáló feladat ezek ábrázolása. Benedek Gyula Zsigmondja olyan erős alakítás, mintha III. Richárd démoni figurájával találkoznánk. Nem marad el mögötte a tragikus sorsú ifjú drámai hős megformálásában Balázsi István, s a romlatlan, kolibrikönnyedségű Júliát megelevenítő Kaszás Villő sem. Halmágyi Sándor energikus, lobbanékony Kontot játszik, elkerülve ezáltal a – mély gondolatokat fennhangon kinyilatkoztató – papírízű karaktert. Humor ellensúlyozza a komor drámát, s üde színfolt az előadásban Takács János István vajdája. Varga András azonban még nem érett a feladatra, hogy pontosan fogalmazza meg ifjú Gara nagyjelenetét. Kassai-Kaszás Imre, bár született komédiás, mégis klisé-részeget játszik. Kovács J. István sem tud igazán kitörni a közhelyes alakítás csapdájából, amikor önmagánál jó húsz évvel öregebb férfit kell megjelenítenie. Zanotta Verának (Kont hitvese) a szerző nem engedte, hogy egyébként sokszínű arcát megmutassa Rózsa szerepében.