Az új Atlantisz felé vezető út

Velencében rendezték az elmúlt év egyik legfontosabb kiállítását: júniusban nyílt meg, s majdnem öt hónapon át várta a látogatókat a hetedik nemzetközi építészeti kiállítás. A nagyszabású seregszemle, amelyre a több művészeti ág bemutatóit magába foglaló velencei biennálén került sor, elsősorban arra keresett választ, hogyan működhet közre az építészet az emberiség világméretű problémáinak megoldásában. „Kevesebb esztétikát, több etikát!” – Massimiliano Fuksas, a kiállítás igazgatója ezzel a mottóval rendezte meg a központi kiállítást.A magyar kiállítás kurátora, Gerle János és helyettese, Szegő György Új Atlantisz felé címmel állította össze a Giardini Pubbliciben lévő magyar pavilonban bemutatott anyagot, amely most Budapesten, az Ernst Múzeumban is a közönség elé került. Döntésük eredményeként a magyar összeállítás valóban azok közé tartozott, amelyek az építészet legfontosabb kérdéseit, az épületek, az emberi környezet tervezésében és a közösségi, egyéni életben egyaránt egyre erősebben jelen lévő morális válságból kivezető út lehetőségeit boncolgatták. Mégpedig oly módon, hogy az összeállítás magának a magyar pavilonnak és a Maróti-életműnek a sorsához is szervesen kötődött.A Maróti Géza tervezte, 1909-ben elkészült szecessziós magyar pavilonnak és a Maróti-életmű egészének meglehetősen hányattatott sorsa volt a XX. század második felében, s ha úgy tetszik, mindkettő igazi rehabilitációjára éppen a mostani építészeti kiállítás adott alkalmat. Mint a fotográfiák mutatják, mostanra fejeződött be a Csete György tervei szerint végzett rekonstrukció legfontosabb szakasza, az Új Atlantisz felé című kiállítás pedig annak a Marótinak a gondolataira épül, akinek itthon éppen nagy nemzetközi sikerei miatt volt része több évtizedes mellőzésben, s akinek alkotásai elpusztultak, megsemmisültek a történelmi hullámverésben.Éppen e történelmi hullámverésből emelkedik ki újra fényesen, tündöklően az a város, amely Platón szerint lakói erényességének köszönhette ragyogását. Marótit évtizedeken át foglalkoztatta az elsülylyedt Atlantisz sorsa, bukásának okai, feljegyzései azt mutatják, mint Gerle János fogalmaz, hogy „kivételes világossággal látta a harmincas években az európai kultúrát fenyegető veszélyt... Az Ernst Múzeumban is középponti helyre került az a nagyméretű modell, amely Maróti rajza alapján Atlantisz városát formázza, mellette a római San Stefano Rotondo-templom, a tökéletes épület modellje, a „mennyei Jeruzsálem” megtestesítője. Az eltérő építészeti adottságok miatt Budapesten nem lehetett kialakítani azt a tengelyt, amely Velencében láványosan kirajzolódott, hiszen a két objektum között, a pavilon átriumában Makovecz Imre látványos kő-növény-épület plasztikája állt e tengely középpontjában.Az Új Atlantisz felé vezető út – az utak sokfélesége – azonban a budapesti falakon is jól követhető. A kecskeméti városközpont rehabilitációja, a kávéházak rekonstrukciója, a tervezett józsefvárosi rehabilitáció éppen úgy az építészet közösségszervező feladatairól beszél, mint a kassai templom a lakótelep mellett vagy a régen betemetett szabadkai folyócska kiszabadítása. A konkrét építészeti munkák mellett olyanok is szerepelnek a kiállításon, amelyek szimbolikus jelentőségű terek, építmények kialakítását célozzák, vagy éppen – mint Marko Pogacnik – a földben lévő erővonalakból kiindulva tartják megoldhatónak a város, a föld gyógyítását. Ezen a ponton persze a laikus számára Budapesten is éppen olyan ingataggá válik a talaj, mint Velencében. Ha úgy tetszik, a kiállítás ezen részei azok felé a metaforikus megfogalmazások felé vezetnek tovább, amelyekkel a társművészetek képviselői, például A növekvő város mítoszát kialakító Gellér B. István gazdagítják a bemutatót, amely egyébként Budapesten talán nagyobb hatást kelt, mint Velencében, ahol az általánosan használt multimediális eszközök mellett kissé csöndesnek tűnt a magyar pavilon. Ha ez a csönd a befelé fordulás, a meditáció jele, a rendezők szándékával bizonyára nem ellentétes dolog.