Háry János, avagy a nagyotmondás dicsérete

Nem kedvezett igazán a népköltészetnek a XX. század. A faluközösségek felbomlottak, és az emberek ma már inkább a rádió, a televízió mellett üldögélnek, mint hogy egymással beszélgessenek, együtt énekeljenek. Visszatekintve a mögöttünk hagyott száz esztendőre, mi az, ami mégis átvihető a XXI. századba? – kérdeztük Berecz András ének- és mesemondót.– Habár a legtöbben valóban azt tartják, hogy a XX. század nem termett szépet és jót a népköltészet terén, érdemes volna az elmúlt száz esztendő értékeit begyűjtögetni, a magyar népköltészet szinte utolsó lobbanását mesében, dalban megfogalmazni – mondja Berecz András. – Mert az első világháborúban még születtek népdalok: régi dallamokra új szövegek meg új stílusú dallamok – a magyar népköltészet értékes darabjai ezek. Az első világháborús katonatörténetek, az úgynevezett háryádák a reménykeresésnek és a remény megtalálásának ékes bizonyítékai, amelyeket az új évezredre is átvihetnénk. A II. világháborúból, az orosz hadifogságból visszatérők is hozogattak haza nagyot mondó katonatörténeteket, amelyek leginkább a rövid terjedelmű novellákra emlékeztetnek. Szinte kínálkozott a lehetőség, hogy a katonadalokat nagyot mondó történetekkel kössük egy csokorba. Ezért hívtam segítségül Juhász Zoltán furulyást, Dresch Dudás Mihályt, aki szaxofonon, furulyákon muzsikál, és Geröly Tamást, aki dobon, a Háry-emlékesten pedig ágyúgolyóhüvelyen is játszik. A háry-ádákat azért is kedvelem, mert többrétegű üzenetet hordoznak. Akiknek nincs a fülük kihegyezve, s a szívük sem telt meg szeretettel, még alkalmatlanok a történet megértésére, csak annyit tudnak, hogy itt valaki nagyot mond. Az első „alkalmassági vizsga”: átlátni a nagyotmondáson, mert többről van itt szó. Képzeljük csak magunk elé a közelmúlt magyar történelmének legcsúfabb kimenetelű háborúját, milyen lehetett arról számot adni, hogy habár csatát alig vesztettünk, mégis az országból csak meggymag maradt? A megpróbált katonaemberek hazamentek, vettek egy nagy levegőt, és elkezdtek mókázni. Ha csak egyetlen ember csinálta volna, azt mondhatnánk, bolond volt, de ezt tették a magyar nyelvterület egészén. Összebeszéltek vajon a fronton: ha majd hazamegyünk, a rajtunk esett nagy szörnyűséget mókával ütjük agyon? Vagy végignéztek az övéiken, és azt gondolták, úgysem fogják megérteni, hiszen ők maguk sem értették, mi történt? Nem tudom, mi váltotta ki ezt a magatartást, de azt tudom, hogy sokszor népdalt, népmesét gyűjteni indultam, helyette katonatörténetekre akadtam. Furcsák, viccesek voltak: kurta történetek, egyik a másik után, mind arról szólt, hogy amerre magyar katonák jártak – főleg Oroszországban –, milyen hatalmas dolgokat látni. A kozákoknak akkora templomuk volt, hogy amikor a pap azt mondta: „Gospodi pomiluj”, akkor egy lovas kozák vágtatott a kántorhoz az ámenért. A másik történet egy zalalövői molnáré. Mikor kérdezték tőle a gyerekek, hogy miért is van ilyen hitvány feje a bácsinak, azt felelte, hogy nemcsak az ő fejét sodorta ám el az ágyúgolyó a harctéren, hanem még sokakét, és nem is nagyon ért rá válogatni közöttük, hanem az elsőt fölkapta, és a nyakába csavarta. Ilyen furcsa, tiszteletlen történetekkel visszatérni a háborúból – ahol valódi csata volt, ahol valódi fejek hullottak – csak azok jogosultak, akik valóban átélték a történteket. Ha ők valamiért fontosnak tartották, hogy a háború szörnyűségeit ilyen figurásan mondogassák el, hogy a nagy gazdasági világválság téli éjszakáin a fonókban az aszszonyok nevessenek, a gyermekek kacagjanak, a sánták, akik nem mehettek a csatába, mosolyogjanak, akkor ezeket a XX. századi történeteket kár volna nekünk kidobni az ablakon. A történetek vidámsága közben meg kell értenünk egy nép történelmi gondolkodását, reménykeresését, mert miközben csörgősipkáját rázza, nyelvet nyújt, tiszte-letlenkedik saját balsorsával, erőt gyűjt a következő napokra, a következő évszázadokra.– Lehetséges tehát, hogy Háry János egyszer még nemzeti szimbólummá válik?– A Háryhoz kapcsolódó fogalmaink alkalmatlanná teszik őt erre, de Háry János nem adja meg magát egykönnyen. Az egyik faluban négy-öt ilyen történetre találtam, a másikban tíz-tizenötre emlékeznek még az öregek. Ahhoz, hogy egységes mesévé fűzhessem őket, kellett egy alaptörténet, s szinte adta magát az obsitos néven összefoglalt mesetípus. Mert úgy tűnik, a nagyot mondó katona szinte mindenütt megtalálható az emberiség emlékezetében, ismerik őt Közép-Ázsiától Írországig. Egyikük a mi Jánosunk, akinek lováról azt mesélik, hogy szomjúságában napok óta itta már a Don vizét, mígnem hősünk megelégelte a várakozást, vágyott is már haza erősen, nagyott csapott hát a ló farára, mégis a levegőt ütötte. Egy ágyúgolyó ugyanis úgy lőtte el a ló hátsó felét, hogy amit a szájával felszívott, hátul spriccelte kifelé. Azóta máshol folyik a Don vize... Mondott hasonlót Münchausen báró is, de attól, hogy magyar nyelven szól és János mondja, igazán a miénk.– A Háry-emlékest meg van tűzdelve azokkal az apró kis történetekkel, amelyekben a XX. század utolsó hősi epikájának csíráit látom – folytatja Berecz András. – Ahogyan régen Homérosz a sok szájon forgó legendát a templomtereken, a tengerpartokon kíváncsi füllel összegyűjtögette és egybeszerkesztette, ahogyan Kreutz-wald a Kalevipoeg észt nemzeti eposzt, Elias Lönnrot a Kalevalát összeszerkesztette, úgy rakosgattam egybe én is a katonatörténetet. És volt előttem még egy példa: Arany János és nemzedéke. Különös lelki rokonságot mutat a háryádákkal például Petőfi János vitéze. Érdemes azután a keleti népek hősi epikájára tekinteni, mert ott is a háryádák hihetetlen méreteivel találkozunk, csak ami nálunk kacagás, az náluk véresen komoly és kozmikus. A különbség csak annyi, hogy a háryáda nem kapott rá kétezer évet, hogy verses és énekelt formába költözzön, és egy nemzeti, nyelvi közösség keze alatt egységes formába gyúródjon. Mivel már semmi remény nincsen arra, hogy kiforrja magát, csak az maradt, hogy mi, faluról falura járkáló, szépet kolduló emberek, ezeket a történeteket hallván, a magunk erejéből új „hősi eposzt” rakosgassunk öszsze. A történeteket ki se kell találnunk!