A költészet önmagában hordozza jutalmát

Pályája során számos alkalommal terjesztették föl Kossuth-díjra Marsall Lászlót, s eddig egyszer sem kapta meg. Most újra fölröppent a hír, két írószervezet is „nominálta”. A költő öntörvényű nyelvezetet teremtett. Nem a nyelvrontó, hanem a nyelvteremtő avantgárd képviselője. Metafizikájával az örökös, a csak azért is értelemkeresők közé tartozik. Könyvekkel zsúfolt dolgozószobájában kerestük föl, hogy a kezdetekről és a máról beszélgessünk.Érettségi után előbb filozófia szakra jelentkeztem, de származásom miatt elutasítottak. Úgy látszik, a kommunizmusban a matematikusoknak nem kellett politikailag megbízhatónak lenniük, mert a természettudományi kar matematika szakára simán fölvettek. Csak azért választottam a matézist, mert reméltem, e tiszta tudomány révén közel kerülök a filozófia logikai részéhez. Ám két év múlva olyan elementáris erővel kezdtem el verseket írni, hogy úgy véltem: elhivatott ember vagyok. Az első verseimet elküldtem Weöres Sándornak, aki szívélyesen fogadott, nem is akármilyen örömhírrel. Kézirataim annyira tetszettek neki, hogy már át is adta néhány szerkesztőnek. Az Új Hangban Csoóri Sándor, a Csillagban Fodor András már kevésbé örvendetes hírrel várt. Mindketten azt mondták: ezek a versek nem közölhetők. Az elutasítást próbatételnek fogtam föl. Ha tényleg költő vagyok – gondoltam –, akkor írom tovább a műveket saját magamnak. Ha nem, akkor úgyis elhal bennem a szándék. 1958-ban megjelent egy tanulmányom is, Vizsgálódások a magyar költészet területén címmel. Olykor megjelenhettem, a legkevésbé jó versekkel.Elkezdtem hát tudatosan – úgymond – kevésbé érdekes verseket teremteni, s összekevertem őket a teljes lélekkel írt művekkel. És az akkori szerkesztők, biztos kézzel, tíz igazi kézirat közül is kiszemelték közlésre a kevésbé jellegzeteseket. Eközben összegyűlt két-három kötetnyi kéziratom. Öt-hatszáz költeményemből kiválogattam százötvenet, s azt beadtam 1968-ban a Szépirodalmi Könyvkiadóba. Ebben az évben látott napvilágot Tandori Dezső Töredék Hamletnek című verseskönyve. Az én első önálló könyvem Vízjelek címmel 1970-ben jelent meg. Elég jó visszhangja volt. Mi voltunk a „fiatalemberek”, Tandori a maga harminckét, jómagam a magam harminchét esztendejével. Czigány Loránd – aki akkor a BBC-nél dolgozott – írt egy irodalomtörténetet, még Angliában. Annak az volt a címe, hogy Az Ómagyar Mária-siralomtól a Tandori–Marsall nemzedékig.– A hosszú mellőztetés után egy csapásra legendás alakká vált, akit csak a verseiből ismernek. S aki évekig, tudatosan komponálja meg egy-egy kötetét.– Ha létezik ilyen egyáltalán, ebben a pillanatban léptem be a költészetbe. Jó darabig élő legendának számítottam. Én voltam Marsall, a visszahúzódó, aki csak a művein keresztül érintkezik a külvilággal. Nem tudták, hogy létezem-e egyáltalán. Kormos István mondta ki egyszer félig tréfásan, félig komolyan: „Mindenki beszél itt valami Marsallról. Valószínűleg csak kitalálják, hiszen személyesen senki nem ismeri.” Első kötetem megjelenése után bemutatkoztam neki. „Nahát, te vagy a Marsall? – kérdezte őszinte csodálkozással. Komolyan azt hittem, hogy te nem létezel.” Ettől kezdve már kértek tőlem kéziratokat folyóiratokba, de kötetekkel ritkán jelentkezem azóta is. A második könyvem, a Szerelem alfapont 1977-ben fundamentális áttörésnek számított: a szerelemről ilyen naturálisan, ugyanakkor áttételesen is, az érzemény fizikájáról és metafizikájáról, de még az allúziós hátteréről is számot adott. Ettől fogva számításba vettek. A Portáncfigurák megjelenése után négy évvel, három önálló verseskönyv birtokában, még a puha kádári korszakban, 1984-ben József Attila-díjjal is megjutalmaztak. Az Egy világ mintájára, majd a Negyvenegy öregek már gyorsabban átütött... Ez utóbbival 1988-ban megnyertem Az év könyve díjat. Bár ahogy mondotta is az előbb, valóban szeretem összehangolni a versesköteteimet, és ma is szigorúan szelektálok. Azóta folyóiratokban is gyakrabban publikáltam.– Mit szól a szabadság keserű ajándékához, az irodalom kettészakadásához?– A közös ellenség jobban egybetartott bennünket. Voltunk mi, és voltak ők. Miután hazámból a megszálló csapatok kivonultak, átalakult az irodalmi élet. Szerintem a különböző pártoknak szinte tükörképei a Magyar Írószövetségen belüli csoportok. Tarka összkép alakulna ki, ha megpróbálnánk az írók világnézeti térképét elkészíteni. Ugyanakkor az egyes csoportokon belül szinte mindenki pártállása hajszálpontosan kikövetkeztethető. Ezek a társaink mintha haragudnának is egymásra, de mintha mégse haragudnának igazán. Különös szimpátiák és antipátiák keresztezik egymást. Ebben a közegben új kiadók keletkeztek. S bár berzenkedünk néha, vagy tán túl gyakran is, de igaz, ami igaz, 1990 óta sokan megjelenhettek a korábban egészen vagy félig hallgatásra ítéltek közül is. És mintha az értékek ugyanúgy elmosódnának. Majd később kiderül, vagy nem derül ki: ki mit ér. Ki a felkapottak közül is a jelentéktelenebb. Ha leegyszerűsítenénk – szükségképpen sarkítva és igazságtalanul –, a korábbi kort az ideológia, a nyolcvanas évektől máig kibontakozott legújabb korszakot a pénz rémuralma, értéktévesztése és -vesztése torzítja. Épp ezért mondom: hála istennek, az irodalomnak megvan az a csodálatos előnye, hogy a teljes mű létrehozásához is elég egy jó töltőtoll és pár oldalnyi tiszta papír. Így a költemény értékvesztés nélkül őrizhető, elvileg korlátlan időn át a megjelenés pillanatáig.– Marsall Lászlóról azt szokták mondani: költészete nem hagyományos, de tradicionális. Nem posztmodern, de avantgárd. Mit üzen a fiataloknak?– Üzenem a fiataloknak: a mi munkánk, a költészet önmagában hordozza jutalmát. Aki valódi belső késztetést érez ahhoz, hogy létrehozzon valamit, alkosson hát. Az igazi vízválasztó a tehetség. Ehhez képest másodlagosnak találom, hogy amit írunk, csatlakozik-e az irodalomtörténet valamely, már hitelesített áramlatához, vagy mindenáron újszerű, modern, horribile dictu: posztmodern akar lenni.