Az „ismeretlen” Verdi

Micsoda remek ötlet a Nemzeti Énekkar 15. születésnapját a Verdi-centenáriumhoz kapcsolódó hangversenyciklussal ünnepelni! Méghozzá olyannal, amelyben a nyitóesten (január 7.) elhangzott Requiemen, és a legközelebb (február 10.) műsorra kerülő szakrális darabokon kívül csupa operarészlet kap helyet, valamint három teljes zenedráma: A két Foscari, a Luisa Miller és a Pünkösdi királyság. Ajándék a kórusnak, mert operákban való közreműködésével új területen is kipróbálhatja magát, s meglepetés a közönségnek, mert mindhárom opera világszerte ritkán játszott, nálunk pedig emberemlékezet óta nem szerepelt vagy éppenséggel még soha színre nem vitt darab. Gardelli emlékezetes vállalkozása, a fiatalkori Verdi-alkotásokat bemutató pazar sorozat volt az utolsó nagy horderejű „kereszteshadjárat” Budapesten a szerző „ismeretlen” partitúrájának megszólaltatására; ezt a listát gazdagítja most, eredeti leleményt és figyelemre méltó ambiciót tanúsítva az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar.Négy karmesterA karigazgató bölcsességére vall, hogy a különleges sorozat művészeti vezetését nem magának tartotta fenn, hanem az operai repertoár kiváló szakértőjére, s egyben a Verdi-életmű megszállott szerelmesére, Pál Tamásra bízta, aki aztán nemcsak a szerkesztéssel, de az előadógárda összeválogatásával is remekelt. Nekem legalábbis rendkívül imponál, hogy az öt koncerten négy karmester dirigál (Antal Mátyás, Kocsár Balázs, Pier-Goirgio Morandi, Pál Tamás), három zenekar lép pódiumra (Nemzeti Filharmonikusok, MÁV Szimfonikusok, Szegedi Szimfonikusok) és több operatársulat szólistái énekelnek – a kórus számára ez a változatosság rengeteg új ismeret, tapasztalat és inspiráció forrása lehet! Meg persze kölcsönös „névjegycsere” is, a további együttműködésre alkalmas partnerekkel, elvégre egy hivatásos énekkar jövőképéből nem hiányozhatnak a saját rendezésű hangversenyek sem. Ez a Verdi-operasorozat például – évfordulóktól és jubileumoktól függetlenül – folytatásért kiált, ahogy a sikeres kezdetről szerzett impresszióim alapján megítélhetem.Romantikus indulatokA Verdi-centenárium előestéjén (január 26-án) korántsem táblás ház, viszont érdeklődő és hálás közönség fogadta A két Foscari hangverseny-előadását a Zeneakadémián. A vezénylő Pál Tamás rövid, emelkedett hangú bevezetője illett a kivételes alkalomhoz, és várakozást keltett a hallgatóban a gyakorlatilag ismeretlen mű iránt. Beszéde végeztével felállt a karmesteri emelvényre, és a Szegedi Szimfonikusok élén kotta nélkül (!) eldirigálta a három felvonásos nagy kórustablókat, drámai szerepeket, parádés áriákat és együtteseket felvonultató alkotást. A kétségtelenül korai opus, a 31 éves zeneköltő munkája gyönyörű zene. Emberi sorsok rajzolódnak ki, romantikus indulatok lüktetnek lendületesen alakított, gazdagon színezett szövegében, zenekari hangzását merész instrumentálás, egyebek között a mélyvonósok plasztikus kiemelése avatja különlegessé. A történet főhőse az idős Foscari dózse, aki kénytelen a Tízek Tanácsa döntését végrehajtva száműzetésbe küldeni saját gyermekét, noha fia ártatlanságáról maga is meg van győződve; a tragikus fejleményekbe végül mindkét Foscari belehal. Gyimesi Kálmán az apa szólamát méltósággal és elhihető erővel tolmácsolta, az alakítás feszültsége azonban csak részben kárpótolt a hang fáradtságáért. (Hiába, az idő kérlelhetetlen tényező az énekes életében is: megérleli, kiteljesíti az egyéniséget – és megkoptatja, elhasználja a vocét... Fájdalmas, amikor az operaélet „nagy öregjei” művészileg még tökéletesen kitöltik Verdi grandiózus aggastyánfiguráinak kontúrjait, szólamaik roppant követelményei viszont már nem az ő hangi kondíciójukra, hanem a pálya zenitje felé tartó előadókéra méretezettek). Az ifjú Foscari szerepében külföldi vendég, Leopold Lo Sciuto mutatkozott be, rokonszenves produkciót nyújtva, de kissé erőtlenül – ami vagy indiszponáltságból eredt, vagy abból, hogy lírai tenor létére spinto hangvétellel kísérletezett. Ragyogó volt Felber Gabriella mint Lucrezia: a fiatal Foscari mediterrán temperamentumtól és szenvedélyes szerelemtől fűtött feleségének csodálatos melódiáit szárnyalóan keltette életre. Olyan kidolgozottan és gördülékenyen, mintha nem is rekordidő alatt tanulta volna meg a terjdelmes szólamot, hogy megbetegedett kolléganőjét beugrással helyettesítse. Az epizodisták közül kitűnt mutatós baszszusával Palerdi András és Lisztes László, a változatos kórustételek eleven előadása dicséretére vált a Nemzeti Énekkarnak. Az est beváltotta, sőt fölülmúlta az előzetes várakozásokat; a Pál Tamás szuggesztív irányításával ápolt és fegyelmezett hangzásra törekvő Szegedi Szimfoniusok éppúgy kivették részüket a sikerből, mint a vokális közreműködők. Az „ismeretlen” Verdi győzött. A két Foscari előadógárdája a grandiózus finálé részleges megismétlése után hagyhatta csak el a pódiumot.De diadalt aratott az ismert Verdi is, a centenáriumi dátumot követő napon, máig legnépszerűbb zenedrámájának, A trubadúrnak vasárnap délelőtti ifjúsági előadásán, a Magyar Állami Operaházban. Senki ne gondolja, hogy egy közkedvelt mű sokadik megszólaltatása tét nélküli, mert láttam én már több százszor játszott sikerdarabot is sima repertoár-előadáson atomjaira esni, miközben fékezhetetlen gyerekhad zsibongott és hancúrozott a nézőtéren. Most azonban nem ez történt. Meglehet, a jó felkészítésen múlt, hogy a többségükben kisiskolás nézők – fővárosiak és vidékiek egyaránt – őszinte érdeklődéssel követték a produkciót, mely új Leonórát avatott Cserna Ildikó Katalin személyében. A fiatal díva főiskolai vizsgáin sokoldalú tehetségével és magabiztos muzikalitásával keltett figyelmet, s most, hogy első nagy színpadi szerepében lépett közönség elé, számot adott állóképességéről és szép hangjának operai volumenéről is. Szemmel láthatólag otthonos a romantika világában, nagyívű frázisain, magvas pianóin érzik a gondos tréning, gesztusai választékosak, ám egy sztereotip mozdulatról (jobb arcához emeli hol egyik, hol mindkét kezét) sürgősen le kell szoknia. A Verdi-hősök ideális megszemélyesítőjének ígérkezik a tehetséges szoprán, de szeretném remélni, hogy fergeteges komédiázó készségét sem hagyják majd parlagon heverni jó szemű rendezők és társulatvezetők.Fény és tűzDebütált a Kolozsvári Magyar Operából érkezett Fülöp Márton is, aki Luna gróf jelmezét viselte, s előnyös megjelenésével, testes baritonjával rögtön megnyerte a publikumot, ám lusta éneklése sajnos okozott néhány kínos percet (ezen múlt például a kolostorkép elején a férfikarral énekelt briliáns együttes „lötyögése”). És a technika ördöge sem tétlenkedett: a második kép végén a tercett befejeztével sehogy sem akart összemenni a függöny. Mégis fénye és tüze volt az előadásnak, amit Medveczky András tartott kézben, olyan atmoszférát teremtve a börtönben játszódó két duettel és a befejező tercettel, hogy beleborzongtunk nagyszerűségébe. Pedig a képet indító tutti akkordokat a zenekar mintha elfelejtette volna gyakorolni... Szerencsére Andrej Lanczov csúcsformában énekelte Manricót, Mészöly Katalin Azucenája változatlanul csupa lobogás, ha középfekvése az eltelt évtizedek során kissé meg is fakult.