Világvégi látomások, groteszk sorsdrámák

A 32. magyar filmszemle díjkiosztása után Szomjas György rendező, a Magyar Filmművészek Szövetsége főtitkára lapunknak adott rövid értékelésében örömtelinek találta a műfaji sokszínűséget, amelyben elfér a Werckmeister harmóniák tragikuma és a Meseautó szórakoztató jellege. Számos mű szól a fiatalok életéről, üde, friss látásmóddal. Igazán markáns filmeket mostanában azért még a középnemzedék képviselői, Tarr Béla, Gothár Péter, Sopsits Árpád készítettek. Talán kevésbé örvendetes, de jellemző az is, hogy egyre több rendező keresi túlzottan a közönség kegyeit. E vélemény elhangzott a tegnap délelőtti szemlezáró sajtótájékoztatón is. A kedd esti díjkiosztáson levetített demonstratív filmmontázstól és a kitűzőktől eltekintve az elégedetlenkedők többnyire megkímélték a nézőket a minisztérium és a filmszakma még korántsem lezárult vitájának részleteitől. (Nem úgy az újságírókat, akiket a szakma egymással vitatkozó képviselői alig hagytak szóhoz jutni a szemlezáró sajtótájékoztatón.)A filmtermés markáns vonulatát képviselték a látomásfilmek, amelyek közül magasan kiemelkedik Tarr Béla Werckmeister harmóniák című alkotása. E szürke-fekete-fehér mozgóképi költemény, akár Tarr Béla korábbi filmje, a Sátántangó, Krasznahorkai László regénye nyomán készült. Nevezhetnénk világvégefilmnek, tájfilmnek, hiszen a rendező és Medvigy Gábor operatőr a lehangoló, higanyszürke tájat, a lerobbant vidéki, peremvárosi épületeket, a bűnt és a testileg, lelkileg megroggyant embereket járja körül kamerával. Álomvilágot teremtenek, amelyben elvonul előttünk az élet egész színjátéka, annak infernójával együtt. A mű világvége-víziójával azonosulva olykor a főhőssel együtt reméljük, hogy egyszer csak fölébredünk. Ez, az álmot és valóságot egybeszövő többszólamúság teszi többek között e filmremeklést az ezredvégi világvége-félelem hiteles metaforájává.Ha nem is látomásfilm, de borotvaélen táncol valóság és képzelet határán az Egérút, Sára Júlia alkotása. A középkorú író-főhős hirtelen belekerül szereplőként saját készülőfélben levő, groteszk regényébe, s a hősei olvassák fejére: eddig hazugságban élt. Ez a film csak úgy abszurd, mint az ezredvégi ember élete. Akárcsak Zsigmond Dezső tragikusan debil szerelmi története (Bizarr románc–tanyasi Dekameron). Legalább ennyire kegyetlen Tóth Tamás nagyvárosi környezetben játszódó Anarchisták című filmje. Szürrealisztikus képi eszközökkel tárja elénk azt a ritka határhelyzetet, amikor az önvédelmi gyilkosság is jogossá válhat.Számos új magyar nagyjátékfilm szerzője használja a gyermek, a kamasz igazlátó optikáját. E vonulat lemarkánsabb műve Sopsits Árpád Torzók című alkotása, a szemle másik legkiemelkedőbb játékfilmje, amely egy nevelőintézetbe kényszerült gyerek szemével ábrázolja a kora hatvanas évek iszonyatát.A sok lehangoló mű mellett szerencsére láthattunk a fiatalság friss, lebírhatatlan életerejéről szóló látleletfilmeket is. A Macerás ügyek, Hajdú Szabolcs alkotása Erdély Mátyás kamerájával éleszti föl egy vidéki külvárosi gimnázium diákjainak hősi mítoszait, szerelmeit, vígságait és tragédiáit. Elemi erejű, mesét és falusi komédiát vegyítő, felszabadult filmvígjáték a Csoportkép, amelyet Pajor Dóra készített Sohonya Edit regényéből. Egyértelmű életerőt és fiatalos lendületet sugároz a maga epikusabb módján a Moszkva tér (Török Ferenc) és a költőibb, melankólikusabb I love Budapest, Incze Ágnes filmje. Ha Balogh György a Pizzás című, dinamikus, groteszk, költői vígjáték tehetséges rendezője kicsit szigorúbban bánik saját eredeti ötleteivel, s használta volna az ollót is, bizonyára a díjazottak közé kerül. Akár az Üvegtigris, Rudolf Péter és Kapitány Iván rendezése. Viszont Tímár Péter Vakvagányok című eredeti mozgáskompozíciókra épített, végtelenül emberi, tiszta filmje, amely vak fiatalok közegében játszódik, több figyelmet érdemelt volna. A játékfilm kategória mélypontja a Nexxt. Schilling Árpád öncélúan brutális és pornográf fércmunkája nem más, mint egy gyönge színpadi mű még roszszabb filmfelvétele.A kisfilmes kategóriában a mozgáskompozíciókra épülő gesztusfilmek vitték el a pálmát, mint például a Várjá’ Vladimir. Buvári Tamás Samuel Beckett Godot-ra várva című drámáját egy világvégi magyar vasútállomásra plántálja át. Fliegauf Benedek műve, a Beszélő fejek a freudi tudatalatti szörnyekkel küzdő örök ember sokkolóan költői metaforája. Mundruczó Kornél kísérleti munkája, az Afta is dinamikus kisfilm, jazzritmusra hangoltan.A szemlén bemutatott dokumentumfilmeket három csoportra oszthatjuk. Múlt és jelen történelmi öszszefüggéseit teszi vizsgálat tárgyává például Buglya Sándor Árva Tésa című balladisztikus filmje. Egy peremre szorult, hajdan virágzó falu sorsán át tárul elénk Trianon, a két világháború, a kommunizmus hatása Magyarország hétköznapjaira. A többszörös peremlét dokumentumfilm-balladáját írta meg eredeti kamerával Mohi Sándor, az Ahogy az Isten elrendeli című filmben. A rendező a kászonújfalvi cigány közösség látnoknőjének sorsában az Istenhez kiáltó szándékot emeli metaforává. Mohi Sándor művészi képsorokból fölépített dokumentumfilmjeinek állandó alkotótársa Tánczos Vilmos nagyváradi etnográfus, akinek ismeretei garanciát jelentenek arra, hogy a művek néprajzi szempontból is hitelesek legyenek. Varga Ágotát, a Porrajmos (Cigány holocaust) című film rendezőjét sem az öncélú sokkolás, hanem az emberi sorstragédiák mélységei érdekelték. 1956 drámájának, tragikus hőseinek, a megtorlás áldozatainak nyomába eredt Kinyó F. Tamás a Rácsos egyetem című alkotásában. A dokumentum-művek másik nagy csoportjába a művészi portréfilmek tartoznak. Közülük kategóriadíjban részesült dr. Kiss Gabriella XX. századi sámán – Molnár István táncművész, koreográfus című portréja. A dokumentumkategória harmadik jellegzetes típusa a jelenre koncentrál, mint a nagydíjas Mostohák, Csillag Ádám munkája. A rendező Magyarország egyik viharsarkában, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében szegődött kamerájával lelencgyerekek és elszegényedett, munkanélküli hivatásos nevelőszülők nyomába. A mozgóképes publicisztika, a filmszociológia eszköztárából merít ő is, akár kollégái e műfajban.Egy filmszemle tanulságait néhány mondatban összegezni – lehetetlen vállalkozás. Ha a 32. magyar szemlét mégis jellemezni akarjuk, azt kell mondanunk: örvendetes, hogy egy valódi nagydíjas alkotás született. És minden műfajban ígéretes új tehetségek és stílusok jelzik: a magyar filmgyártás újabb felfutó korszakának elején vagyunk.