A füvek példája és az Árvaföld költője

„Kilencszázharminchatban / születtem Debrecenben. / Utcáin ott szaladtam / gyermekként. Megszerettem” – így vall Buda Ferenc a Szülőföld, Debrecen című költeményében. Világra jöttünk és majdani halálunk különös egységéről megindító szavakkal ír a költő, kinél a kimondott és a leírt szónak erkölcsi fedezete van. Buda Ferencet 1956-os bátor kiállásáért, valamint a Rend, a Pesten esik a hó, a Tizenöt-húsz éves halottak című verseiért 1957-ben bebörtönözték. E versek képei: „komor, kövér tankok teremtenek nyugalmat”. „Húsunk emésztő gyilkos hordák / Minden erőnket megrabolták” elárulják, hogy költőjüket nem „csak” a bátorságáért kell tisztelnünk.Buda Ferenc nem csak szószólója Árvaföld magyarjainak: egy közülük. Rövid pesti közjátéktól eltekintve vidéken élt, egyszerű emberek között. Hűséges maradt az alföldi homokhoz. Feleségével, életének hűséges társával, hat felnőtt gyermekének anyjával Tiszakécskén él. Munkahelyén, a kecskeméti Forrás szerkesztőségében találkoztunk vele.– Debrecenből, az én kedves szülőhelyemről nem nagy vidámsággal jöttem el annak idején – idézi föl a kezdeteket. – Szerencsére csak három vers miatt zártak börtönbe. Többet is írtam akkoriban, de ezek kerültek olyan kezekbe, melyeknek gazdái már a nyomozati szakaszban is emberségesebbek voltak az átlagnál. Valószínűleg ezért úsztam meg egy évvel. Fegyveres harcok Debrecenben nem voltak, csak az oroszok lőtték szét november 4-én a város „érzékeny pontjait”. Az első napon, október 23-án este a Kossuth utcán a megyei rendőr-főkapitányság előtt esett két honfitársunk a sortűz áldozatául. Miután 1958-ban szabadlábra helyeztek, arról szó sem lehetett, hogy egzisztenciát teremtsek, inkább tollforgatóként próbáltam megkapaszkodni. Ám úgy vettem észre, hogy húzódóznak tőlem. Megértem, hogy félelem lakozott akkor az emberekben, hiszen engem is hosszú ideig irtóztatott a szürke egyenruha. Egy esztendei kemény, bagóért végzett segédmunkáskodás után menekülésszerűen költöztünk el szülővárosomból feleségemmel és egy kicsi gyermekkel Pestre. Juhász Ferencék fogadtak be bennünket, míg albérletet nem találtunk a Rózsadombon. A budai káderdűlőről jártam ki Újpestre, a Chinoinba... Bonyolult hányattatásainknak csak főbb állomásait érintve, Kecskemétről a nyugati határszélre, Sopronba sodródva tértünk vissza végleg Kecskemét mellé, Tiszakécskére. Debrecenbe ma is visszajárok.– Buda Ferenc többek között arról is híres, hogy krisztálytiszta egyszerűségükben varázsosan erőteljesek a kötetcímei. Ébreszszen aranysíp, Füvek példája, Holt számból búzaszál. Hatalmam: nyugalom, Árvaföld. Általuk egyből a költői képek sodrába kerülünk. Az Ébresszen aranysíp mind a debreceni, mind a szegedi egyetemisták között mítosz volt, a kora hetvenes években kézről kézre adtuk. Képei egyszerű szavakból fölépült, sokrétű, bonyolult metaforákká sűrűsödnek. Pedig nagyon is megszenvedett a megjelenésükért.– A megjelenésben nagyon-nagyon sokat segített Juhász Ferenc, nemcsak a folyóiratbeli publikációk tekintetében, hanem a köteteim kiadásában is. Nem könnyű közvetlenül a versekről beszélni, mert kiváltképp eleinte úgy vetültek papírra, ahogy belőlem kiszakadtak. A tudatos szerkesztést annyira-amennyire később sikerült elsajátítanom. Többszólamúságom nem más, mint az én lírai anyanyelvem. Mert, ha nem is voltam tisztában vele, de éreztem, hogy a valóság sokkalta összetettebb annál, semhogy fehérrel, feketével és csupán fogalmi eszközökkel kifejezzük. A többrétegűség persze azzal a veszéllyel is járhat, hogy netán bele is magyarázhatnak valamit. Az már szinte közhelyszerű alapigazság, hogy bizonyos téves közhiedelemmel ellentétben az írónak nem muszáj személyesen, a szó fizikai értelmében is átélnie azt, amit megír. Ám, ha az általunk ábrázolt emberek fátuma nem lényegül a lelkünkben, az idegeinkben saját sorsunkká, legyen bár a költemény szakmailag tökéletes, abban erő kevés marad.– Sokat mondanak a költőtársak nevei, ahogyan ott lebegnek költészetének horizontján.– Petőfit, az Alföld, a szabadság költőjét, alkati különbözőségeink dacára szinte meg sem kell említeni, annyira hozzám tartozik. Arany Jánoshoz újra meg újra visszatérek, mert megmagyarázhatatlan vonzalom kapcsol az életművéhez meg a személyiségéhez is. A XX. század klasszikusai közül még talán Adynál is inkább vonzódom József Attilához, hiszen ő már költői indulásomkor is mellettem állt. Sorrendben nyomban utána mondanám Juhász Ferencet, azzal együtt, hogy költészete senki számára sem követhető, megismételhetetlen és utánozhatatlan. Adott nekünk egy hatalmas költői világot, amit remélhetőleg egyszer majd újra a jelentőségéhez mérten becsülnek. Nagy László és Szécsi Margit esetében személyes, hosszan tartó baráti kapcsolatról is beszélhetek. Tőlük soha nem lehet elbúcsúzni, nem csupán a költészetükkel, hanem szinte emberi valójukkal is itt vannak mellettem. S bár Szécsi Margit és Ratkó József kitüntetések nélkül is a legnagyobbak közé tartozik, mégis elszomorító, hogy nem élték meg a legnagyobb elismeréseket. Hisz biztos vagyok benne, hogy nem rajtuk emelt volna az elismerés, hanem a díj lett volna fényesebb. Korán elment Kalász László is, aki oly magától értetődően volt költő, mint ahogy virág a virág. Egyszerre volt ő természeti lény és egy kultúra élő megtestesülése. Élő kortársaim közül a két István: Ágh és Bella áll hozzám a legközelebb és Serfőző Simon, valamint Utassy József, Kiss Benedek, s a sor folytatható Körmendi Lajossal. Nem minden célzatosság nélkül soroltam éppen őket, akik helyt állnak a végeken.– Erdélyi János és Domonkos László rendező, Bodnár Imre operatőr készítette Buda Ferencről az Árvaföld című művészi portréfilmet, amelyet mostanában többször is láttunk a Duna Televízióban. Ebben elmondja, hogy a legszentebb dolgokat kicsit átallja néven nevezni.– Lapozzunk csak a Bibliábana tízparancsolathoz! Számomra alapigazság, hogy a te Istenednek nevét hiába ne vedd! Reménykedem benne – ha nem tehetném, nagy szomorúság ülepedne rám –, hogy legszentebb fogalmaink is visszakapják az őket megillető fényt. Ez viszont csak akkor következik el, ha nem koptatjuk őket tovább szentségtelenül, hiszen nem a kopástól fényesednek, mint a balta nyele, vagy egy bot, amire támaszkodunk.