Kedvenc „hüsselője” még épségben van

Kehidakustányba utaznék, milyen útvonalon és milyen közjárművel érek oda a leghamarább? – kérdem a MÁV, a Volánbusz, az Utinform, a Tourinform tudakozóját, országjáró, ifjú hozzátartozóimat, ám a kérdésre mindenütt kérdés a válasz: Hová? Meg egy felszólítás: Kérem, betűzze a település nevét! Százötven évvel ezelőtt alighanem az útszéli fogadókban is gyorsabban eligazítottak volna. A kor legnagyobbjai fordultak meg a Zala folyótól északra eső, dunántúli dombos-völgyes vidéken, Wesselényi Miklós, Vörösmarty, Csányi László s a Széchenyiek jöttek el Kehida (meg a véle szinte összenőtt Kustány) nevezetessége kedvéért: meglátogatni Deák Ferencet, a vidék birtokosát, a reformkor tán legkiegyensúlyozottabb politikusát, jogtudorát. Azt a férfiút, aki – még az önkényuralom sötét éveiben! – nem véletlenül szemeltetett ki (Széchenyi István által) a kiegyezés előkészítőjéül. Egyénisége s talentuma predesztinálta e nagy történelmi szerepre, amelynek – tudomásul vesszük vagy sem – a mai, polgárosodó Magyarország (lehetne) a legfőbb haszonélvezője.Az épület – régi szabású kastély, nem főurak, hanem falusi előkelő nemesek kúriája, írta Kehidáról Deák leghűségesebb „tanítványa”, Eötvös Károly – majd ötven éven át volt kisebb-nagyobb megszakításokkal lakhelye a Széchenyi által is a haza bölcsének nevezett férfiúnak. És – bár az idők során sokan és sokféleképpen alakították át külsejét és belsejét – minden szögletével, ablakszemével, kerti zugával és öreg fájával Deák Ferencre emlékeztet. Ma is áll a kályha, amelynek melegénél illusztris vendégeivel a haza sorsát fontolgatták, a „hüsselő”, amelynél oly szívesen időzött, a tiszafa, amelyet ablakából láthatott. Mégsem lett soha emlékmúzeum a házból. Sem kegyhely, a Deák-kultusz fókusza. (Nem úgy, mint szülőháza Söjtör község közepén, ahol – dacolva a ninccsel – gondos kezek vigyázták-vigyázzák a nagy szülött emlékét.) Volt idő, amikor még az emléktábla is odahagyta a majd tíz esztendeje üresen álló, az enyészetnek „kiutalt” ház falát. A falu – vagy csak az elöljárósága? – nem tekinti szívügyének a Deák-kúriát. A település újabbkori felfedezésével vannak elfoglalva: termálvizeikkel. Ezekre építenék a jövőt – szűklátókörűen. Nem ébredtek még rá a kehidaiak, hogy a – nagy pénzekből, helyi vállalkozások révén – fölépülő gyógyfürdőjükből, szolgáltatóházukból, a modern elképzelések szerinti vendégváró, turistacsalogató létesítményeikből csak akkor lehetne biztonságosan felvirágoztatni a település életét, ha kulturális lehetőségekkel is kecsegtethetnék a majdani érdeklődőket. Múzeummal, amely nem csupán a Deák-kúria egykori gazdáját mutatná be, de azt az áldásos folyamatot is, amely keze munkája, jogalkotó tevékenysége nyomán e hazában megindult: igazságszolgáltatásunkat szemléltető tárlattal, régészeti, néprajzi s helytörténeti kiállítással, konferenciateremmel, tudományos kutatói szállással...A kehidai Deák-kúria hasznosításának a terve már évek óta készen van, a Deák Ferenc Kúria Közalapítvány kuratóriuma terjesztette fel az illetékes fórumokhoz, a kiemelt nemzeti emlékhelynek kijáró műemlékvédelmi gondossággal, a legapróbb részletekre kiterjedő (például az épületet körülvevő park rendezésének szabatos tervét is a felújítási teendők mellé rendelő) figyelemmel. A millennium évében – pályázati úton – központi támogatást is kapott az alapítvány, harmincmillió forintot a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától. (Ebből állították helyre – építették újjá – a tetőzetet, a padlásteret – a műemléki előírásoknak megfelelően, kifogástalanul. Most már csak a falak, az ajtók, ablakok helyreállítása volna hátra. De hiába a szép, régi-új tetőszerkezet, a „kihajló” boltozat ügyes megfogása, ha a kivert ablakokon, az elkezdett szigetelési munkálatok miatt – is – megbontott falakon ki-be jár a szél meg a hajléktalanok, hobók és más csavargónépek hada. Az új gerendázatra telepednek a hívatlan vendégek, otthagyott „névjegyeikből” látni: lakomáznak, talán tüzet is csiholnak. Tehetik, Kehida önkormányzata a Deák-ház őrzéséről nem gondoskodik.)Két héten át ostromlom – telefonok által – a Deák-kúria jelenlegi tulajdonosát, Kehidakustány önkormányzatát: mutassák meg az épületet, beszéljék el a vele kapcsolatos terveiket. Csak akkor mutatkozik készségesnek a hivatal egyik beosztott munkatársa, amikor belátja, az „erőszakos” hírlapíró akkor is kíváncsi Kehidára, ha a település elöljárósága furcsállja az országos napilap érdeklődését. Elémjönnek Keszthelyig – ígéri egy női hang, beszállítanak az önkormányzatig, oda ugyanis a délelőtti órákban valószínűleg betér a polgármester is. Ha nem, ott találom azokat az iratokat, amelyek a szóban forgó épület felújításával kapcsolatban a nyilvánosságra tartozhatnak. Tanulmányozhatom őket. A semminél ez is több, gondolom, és már éppen indulnék, amikor A márciusi ifjak nemzedéke a segítségemre siet. A Nemzeti Múzeum szép kiadványának szerkesztője, Körmöczi Katalin, mint a Deák Ferenc Közalapítvány kuratóriumának szaktanácsadója pontosan tudja, ki az, akit az épület helyi gazdáinál jobban foglalkoztat a Deák-kúria sorsa: a megyei főépítész, Bubics Tamás. Vele járom be a házat, amelyet még Deák dédapja kezdett el építeni a XVIII. század első harmadában, és amely – kisebb-nagyobb megszakításokkal – 1804 és 1854 között az otthona volt a haza bölcsének. (Édes otthona vagy keserű? – ne kutassuk. Az anyai szeretetet, az asszonyi gondoskodást csak közvetett módon, nála jóval idősebb leánytestvére oldalán megismerő Deák alighanem a közélet színtereit érezte igazán lakályosnak, és örök vendég maradt a saját birtokán. Kötelességtudó s szívélyes vendég, aki tudta, mivel tartozik úrbéreseinek, hajdúinak, közeli s távoli rokonainak. Kehidai környezetéről Eötvös Károly ad – ki tudja, mennyire hiteles – leírást, ő ugyanis tizenéves kisdiákként gyalogszerrel ment el Pápáról Deák falujába. Talán éppen akkor készítették az „eladó öröklevelet”, amikor ott járt. A kíváncsi gyermek tekintetével mérte föl a „terepet”, a nagy ember hálószobáját, amelyből később, a haszonbérlők kezén magtár lett, a pipázó- és fogadószobát, a könyvtárat. Megolvasta a gyertyákat, szemrevételezte Deák faragószerszámait, vonószékét, esztergáját. A birtokos Deák Ferencet érett fővel is csak udvariasan mentegeti az államférfi, a jogalkotó nagysága előtt mély tisztelettel meghajló Eötvös Károly. A fúró-faragó ezermestert azonban megkötések nélkül dicséri: „ügyesebb volt, mint a legtöbb falusi asztalos” – írja. Arra nem tér ki Deák örök famulusa, noha pszichológusi képességeit a saját dolgaiban, a híres-hírhedt tiszaeszlári perben például oly kitűnően csillogtatta, hogy mire szolgálhatott e fafaragó szenvedély. A magány oldására? A gondolatok elterelésére, ébresztésére?)Derűs is, borús is a kép, ami a látogatóban az épületbejárás során, a megyei főépítész szavaira figyelve a Deák-kúria jövőjével kapcsolatban kialakul. Optimizmusra ad okot, hogy a nagy veszély a tető felújításával elhárult a ház fölül, és, hogy pontos tervek rögzítik, miként lehetne Deák kétszázadik születésnapjára emlék- és jogtörténeti múzeum létesítésére is alkalmas állapotba hozni az építményt. Nem várnak csillagászati összegeket e tervek megfogalmazói, csak akkora közfigyelmet, anyagi áldozatot, amenynyit Deák Ferenc nemzetétől feltétlenül megérdemel. Ám minden reményt beárnyékol az a közömbösség, bágyadt nemtörődömség (ha kedvük van, dolgozgatnak a házon – találkoztam olyan emberrel is, aki látott már munkásokat a falak körül –, ha nincs kedvük, pusztul, porlik az épület), amely a kehidai kúria és egykori lakója iránt éppen az egykori Deák-birtokon érzékelhető. Mintha nem is tartozna hálával neki a magyarság Zalában és Pest megyében... Mindenütt.