A hit nem béklyó, hanem a teremtés csodája

Hagyománnyá vált, hogy a költészet napjának tiszteletére Lakiteleken, a Népfőiskolán adják át a Kölcsey-díjakat. Az idén Bíró Zoltán irodalomtörténész, Pribojszky Mátyás citeraművész, Szervác József költő és Dippold Pál író-szerkesztő kapta a megtisztelő kitüntetést.Dippold Pál a szó legjobb értelmében „sok húrú” alkotó. Pikareszk regénnyel robbant be az irodalomba. Az És majd ez történt velünk című esszékötetében a homo moralis szemszögéből vall a rendszerváltozás folyamatáról. A Kölcsey-díjat mégis elsősorban A falu, ahol élek című regényszerű esszénovella-folyamért kapta. S azért a világlátásért, amely a publicisztikai írásaitól kezdve nagyregényéig minden sorát áthatja.– Annyira meghatódtam, amikor átvettem a díjat Lezsák Sándortól és Agócs Sándortól, hogy még egy köszönömöt sem bírtam elmondani – emlékezik Dippold Pál munkahelyén, a Szabad Föld szerkesztőségében. Egyrészt azért, mert ott voltam 1988-ban a második lakiteleki találkozón.– Írónak, publicistának, vagy szerkesztőnek tartja magát?– Lényegtelen, hogy minek tartjuk magunkat. Ha az ember képes a teremtésre, akkor író, ha nem, akkor nem író. A világtörténelemben nem volt olyan kor, amely kedvezett volna az alkotóknak.– A falu, ahol élek című regényfolyamról sokan mondják: újjáélednek benne a népi-nemzeti irodalom legjobb hagyományai.– Ezt az esszénovella-folyamot hétről hétre írtam egyik hetilapunk publicisztikai rovatába. Mintegy kétszáz cikk után ráébredtem: öszszeáll belőle egy regény, amelyből kirajzolódik jelenlegi kisebb hazám, Zsámbék arca. Hagyományvállalás? Igaz is, nem is. Utálom a szekértáborosdit. Könyvem ugyanúgy kapcsolódik Ágh István költészetéhez, Lázár Ervin prózájához, mint Hrabalhoz. De még talán Kerouachoz is, vagy a dadaisták kiáltványához: „Az irodalom minden utak legrosszabbika. Mindenhová visz!”. Minden szekértáborhoz tartoznak értékes és értéktelen emberek.– Életművének vezérmotívuma a hazaszereteten kívül a keresztény hit.– De nem kordivatból. Azt írta rólam valaki: úgy be vagyok zárva a hitembe, mint Rudolf Hess a spandaui börtönbe. Pedig nekem a hit, akár a hazaszeretet, a szabadságot jelenti. Ahogy annak idején önként tértem haza Ausztriából, mert megértettem, csak itthon, a szeretteim között lehetek szabad, a hitet sem tekintem béklyónak. Szeretem a négy gyerekemet, az otthonunkat. A hit a teremés csodája. Nincs annál nagyobb csoda, hogy az ember egyszer csak van. Aztán egyszerre csak nincs többé, és mégis lesz. Mostanában ezt így mondom: valami zenebona van a szívemben.