Az Úristen humora nem ismer határokat

A dobogókői Manréza Vallásközi és Spirituális Konferenciaközpont igazgatója, a Szentjánosbogár mozgalom fő szervezője Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes. És „mellesleg” költő. Az Elárult látomás című verses- és az Egy remete skrupulusai című fordításkötete után újabb költeményekkel rukkolt elő, melyeket Még csak péntek este címmel rendezett kötetbe.Egy pap elsődleges feladatai közé tartozik a hívek lelki életével foglalkozni, egy költő inkább saját benső énjére koncentrál. Sajgó Szabolcs életében milyen viszonyban van egymással ez a két, merőben más jellegű hivatás?– Léteznek pap-költők, akik az igehirdetés szolgálatába állítják költészetüket, és léteznek, léteztek olyanok, mint Pilinszky János vagy Tűz Tamás, akik katolikusok és költők. Én az utóbbi kategóriába sorolom magam. A vallás és az irodalom egyébként nem állnak messze egymástól, hiszen mindkettő az emberi méltóságról szól, mindkettő a felszínen nem látható, mélyebb világot próbálja közelebb hozni, érthetőbbé tenni az ember számára.– Harminchat éves volt, amikor megjelent az első, Elárult látomás című verseskötete. Miért szorult költői énje olyan sokáig háttérbe?– Már kamaszkoromban is írtam verseket, de amikor érettségi után teológiát kezdtem tanulni, a felekezeti atmoszféra valahogy nem hatott inspirálóan arra a fajta költészetre, amit én képviselek. Igazából a Tűz Tamással való találkozásomnak köszönhetem, hogy egyáltalán megjelentek a verseim. Kanadában találkoztunk, és a kétgenerációs korkülönbség ellenére mély barátság alakult ki közöttünk. Nem beszéltem neki arról, hogy verseket írok, másoktól tudta meg. Elolvasta őket, és rábeszélt, hogy adjunk ki belőlük egy kötetre valót. Időhúzásképpen – nem lévén biztos a dolgomban – azt mondtam, ha ír egy előszót, megszerkesztem a kötetet. Az előszó két hét múlva ott állt az asztalomon, ekkor már nem volt viszszaút. Így jelent meg 1987-ben az Amerikai Magyar Írók sorozatban az Elárult látomás. A kötetnek sikere volt, ezért is vállalkoztam rá, hogy egy másodikkal is előálljak, ez lett a tavaly megjelent Még csak péntek este című versgyűjtemény.– Verseinek gyakori témája az elmúlás, az öregedés. Azt gondolnánk, hogy a mélyen vallásos embert nem nyomasztják ilyen kérdések. Vagy mégis?– Ugyanazt a hitet mindenki a maga módján éli meg, a kereszténységet is sokféleképpen birtokolhatjuk. Nem lehet elszakadni azonban Krisztus halálának a tényétől, mely véres, igazságtalan esemény, valóságos emberi dráma. Ez az, amivel a keresztény hit az embert szembesíti. Ha valaki a személyes létének súlya által nem szembesül a világban lévő tömény gonoszsággal, akkor nem tud keresztény módra hinni. A keresztény hit valójában a nagypéntek mélységéből indul.– Erre utal második kötetének a címe: Még csak péntek este.– Azt mondják, Auschwitz után nem lehet verset írni. Ami Auschwitzban történt, hatványozottan ott volt a Golgotán. Hiszen Auschwitzban fizikailag akarták megsemmisíteni a zsidókat, de a golgotai esemény többről szól, mert ott nemcsak az ember pusztulásával kell szembesülni, hanem azzal is, hogy az Isten is meghalhat. Ez tragikus. A bűn iszonyatos ereje válik nyilvánvalóvá általa. Ugyanakkor csodálatos, hiszen kiderül, hogy a szeretet a pusztulást vállalni tudja. A kereszt tehát a szeretet és a gyalázat fája is egyben, attól függően, honnan nézzük.– Hogy lehet a költészet segítségével a katolicizmus gondolatvilágát egyetemessé tenni?– Katolikus annyit jelent, mint univerzális. Már az apostolok életében elkezdődött a folyamat, amely által üzenetük népek, kultúrák, világok fölé nőtt. Már ekkor Indiába, Afrikába, a Fekete-tengerhez vándoroltak, hogy Jézus követőivé tegyék az embereket. Azt már az első apostoli zsinat kimondja, hogy a nem zsidóknak nem kell betartaniuk zsidó vallási szokásokat. Így is lett, mindenhol másféle kereszténység alakult ki, a különböző népek kultúrájukat belevitték a Jézus-élménybe, így mindent saját szimbólumaik nyelvén mondtak el. Most is arra kellene törekedni, hogy a katolicizmus ne egy felekezeti változat legyen, hanem hogy minden kor és vallás embere számára hozzáférhetővé váljon. Ezt szolgálja – többek között – az én költészetem is.– Mennyi ideje van a versírásra?– Rettenetesen kevés. Rengeteg feladatom volt és van. Hogy csak néhányat említsek, a nyolcvanas évek közepétől A Szív című jezsuita folyóirat újraindításán fáradoztam, 1990-ben a Szent Ignác Kollégium lelkésze lettem, és jelenleg is a Szentjánosbogár katolikus ifjúsági mozgalom szervezésében tevékenykedem, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének alelnöke és a Manréza Vallásközi és Spirituális Konferenciaközpont igazgatója vagyok.– Mit kell tudni a Manrézáról?– A Manréza Dobogókőn van, és mint ahogy az a nevében is benne van, vallásközi, vagyis nem egy, hanem az összes vallás szolgálatában álló intézmény, ahol lelkigyakorlatokat, vasárnaponként nyilvános misét tartunk. A legkülönbözőbb vallású csoportok – nemrég járt itt például harminc pünkösdista – látogatnak ide lelkigyakorlatokra, meditációra. Ugyanakkor konferenciákat is tartanak a Manréza épületeiben, amelyek eredetileg a pártüdülő, a kormányőrség és az egykori Kádár-villa (ebben van most a kápolnánk) együttesét alkották.– Pártüdülőből jezsuita vallási központ, meglehetősen abszurd változás.– Az Úristen humora nem ismer határokat... A Szent Ignác Kollégium a volt kispesti munkásőrközpont épületében kapott helyet. Az egykori fegyverraktár helyén most kápolna van.