Egy nem és egy igen a Mandarinnak

Magamutogató idős úrként széttárja felöltőjét a kiélt arcúra maszkírozott, ősz bajszú Jan Nowicki, a pesti Duna-parton a valaki vagy valakik elől menekülő Lány (Bozsik Yvette) előtt. A néző, akinek szerencséje volt látni A csodálatos mandarint Harangozó Gyula koreográfiájával, s vele az Öreg Gavallér szerepében, Mandarinként Fülöp Viktort, Leányként Lakatos Gabriellát, Fülöp Zoltán díszletei között, majd Eck Imrével és a Pécsi Balettel, aztán Seregi László koreográfiáját az Operaház balettegyüttesével, parányit gyanakodni kezd: mi köze ennek Lengyel Menyhért szövegkönyvéhez, s főleg mi köze Bartók Béla zenéjéhez, amely ugyan egy nagyváros dübörgő, autódudás lármájával, ideges, hajszolt ritmusával indul, de nem egy konkrét városra utal, hanem a cselekményt elindító légkörre, s ebből a lenyűgöző erővel megfestett képből lépünk át a lerobbant lakásba, ahol a Lány és a három csavargó él. A gyanakvás aztán további tápot kap, amikor a Lányt két fickó megragadja, betuszkolja egy taxiba, és elviszik a majdnem üres, csupasz falú szobába, ahol harmadik társuk tolókocsiba ülve vár rájuk. És így lehetne végigmenni a Mészáros Márta rendezte A csodálatos mandarin filmváltozatának mind a harmincöt percén, azt keresve, mi köze ennek a változatnak nem is Lengyel Menyhért grand guignol librettójához, bár Bartók vitathatatlanul arra komponálta a táncjáték zenéjét 1918–19-ben, hanem ahhoz a zenéhez, amely Szabolcsi Bence szavaival „a szerelem és a halál játéka... végzetes szerelemé és végzetes halálé”, és huszadik századi misztériumjátékká, a kor szörnyűségein túlemelkedő példázattá emeli-nemesíti a Mandarin történetét, akin nem fog addig a halál, míg el nem éri vágya beteljesülését, hogy a szerelmi extázis csúcsán zuhanjon át az életből az elmúlásba. A Harangozó-, az Eck- és a Seregi-koreográfiák ezt a misztériumot, ezt a sejtelmes-titokzatos erőt, ezt a csak a halálban feloldódó-kiteljesülő szenvedélyt vitték színre, más és más megfogalmazásban, de Bartók zenéjéhez hűen. A Mandarin mindenen győzedelmeskedő életereje, a fojtogatáson, a gyilkos késen, az akasztókötélen is diadalmaskodó vágya sugárzott ezekből a koreográfiákból. Fülöp, Eck vagy Havas Ferenc Mandarinjában misztikum és férfierő, irtózatos indulatok és vadságukban is – vagy éppen ezért – szép szenvedélyek tomboltak. Ebben a filmváltozatban azonban a Mandarin inkább csak karatén edzett, a Józsefvárosban élő távol-keleti férfinak tűnik, akit nem lehet elpusztítani, pedig a három strici még le is lövi, a Lány pedig alig több, mint az átlagnál talán egy kicsivel érzékenyebb utcalány, szintén valahonnan a József utca és a Mátyás tér környékéről. A szerelem és a halál nagy misztériumát így transzponálja le a film egy jelenkori, a kurva, a stricik és a macerás kuncsaft történet szintjére. A hangsúly áttolódik a Lány személyére, ami annyiban érthető, hogy Bozsik Yvette az egyetlen igazi táncos a szereplők közül – és ő a koreográfus is. Bartók nem a csodálatos Lányról, hanema csodálatos Mandarinról írta a táncjátékot.A bajok eredője minden bizonynyal Mészáros Márta rendezésében keresendő. Nem arról van szó, hogy a cselekményt vagy a figurákat nem lehet különbözőképp felfogni, beállítani, hanem arról, hogy – mint minden más mű esetében – nem lehet, vagy legalábbis nem illik a szerző, az eredeti alkotást létrehozó művész alapvető szándékai, elképzelései ellen dolgozni. Itt ilyesmi történik. Bartók zenéje másodlagossá válik, időnként még észrevenni is alig lehet. Teljesen érthető és jogos, ha Bartók Béla fia, Bartók Péter tiltakozik a mű lényegét érintő változtatások ellen – mint azt a Magyar Nemzet április 18-i számában megjelent levelében olvashattuk. Jelen esetben ez a levél az igen, a filmváltozat a nem. És, amint azt Bartók Péter is leszögezi, ez nem tetszés vagy nemtetszés kérdése. Sokkal többről, a mű és Bartók Béla iránti tiszteletről, a hitelességről van szó.